szerző:
Kovács Andrea (hvg.hu)

Félünk a haláltól. Azt kérjük a gyászolóktól, hogy mihamarabb lépjenek túl a fájdalmukon. Idegenül mozgunk a temetőben. Pilling János, pszichiáterrel beszélgetünk a társadalomról, amely tabuként kezeli a halált, a kultúráról, amely még hangosan siratja a távozót, a tanatológusok szakmai vitáiról, és az „itt és most” élményéről.

hvg.hu: A halál néhány évtizede kikerült az otthonokból, ahogy a szülés is. Utóbbinál azonban egyre intenzívebb a vágy, hogy visszakerüljön a család életterébe vagy legalább barátságos környezetben történjen. A haldoklók többsége ma nem otthon hal meg.

Pilling János: A család, a közösség egyre kevésbé tudja betölteni a haldokló körüli teendőkkel, a gyász feldolgozásával kapcsolatos szerepét. A társadalomban kialakult a gyász tagadása, a halál tabutéma. A család, a közösség helyett egyre inkább szakemberek veszik át a haldoklók, a gyászolók segítésének feladatait. Vannak azonban más irányú folyamatok is. A hospice szervezetek például abban is segítenek, hogy a haldokló – ha ez lehetséges – otthon tölthesse életének utolsó időszakát. Bár a múlandósághoz való viszonyulás megváltozása  hosszú folyamat, mégis ígéretes például az is, hogy 2000 óta november 1. munkaszüneti nap – ez társadalmi szinten is kifejezi az emlékezés létjogosultságát.

© sxc.hu
hvg.hu: Közhelyként ismételgetik, hogy ma a nyugati társadalmak – köztük a magyar is – nem tudnak gyászolni, nem tudnak mit kezdeni a halállal, a haldoklókkal. Mitől vagyunk mások, mint néhány évtizeddel vagy évszázaddal ezelőtt?

P. J.: Az emberek mindig féltek a haláltól, a különbség leginkább abban van, hogy ez a félelem olyan erős a mai társadalomban, hogy megpróbáljuk szőnyeg alá söpörni a dolgot. A halálhoz való közösségi viszonyulás változott meg. A középkorban tömegsírokba temetkeztek, mert úgy gondolták, hogy halálában mindenki egyenlő. A sírok a templom közelében, a falu vagy város közepén voltak. Ma a temető a falu szélén vagy annak határán túl van, ez szimbolikusan is jelzi a mai kor halálképét. Ma sokan azt hiszik, nem ildomos elvinni a kisgyereket a nagypapa békés temetésére, miközben esténként a tévében krimiket és gyilkosságokról, kivégzésekről beszámoló híradót láthat.

Pilling János
Pszichiáter, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének munkatársa. Egyetemistaként a kezébe került Raymond Moody Élet az élet  után című könyve. Ennek kapcsán kezdett el foglalkozni a halálközeli élményekkel, közel 100 olyan emberrel vette fel a kapcsolatot, akik a klinikai halál állapotából tértek vissza. Együtt dolgozott Polcz Alaine-nel, és csatlakozott a pszichológus által Magyarországon létrehozott Magyar Hospice Alapítványhoz, ahol két évig segített haldoklóknak és gyászolóknak. Jelenleg is foglalkozik gyászolókkal,  s emellett orvosi kommunikációt tanít a SOTE-n.
hvg.hu: Néhány évvel ezelőtt kisebb botrányt kavart, hogy egy roma család az elhunyt hozzátartozót hangosan siratta a kórházban, ahol sem az ott dolgozók, sem a többi beteg nem vette ezt jó néven.

P. J.:A romák azt teszik, amit az emberiség is tett évszázadokon keresztül, csak az elmúlt 20–30 évben egyszerűen kiszaladt alóluk a világ. Csoportosan látogatják rokonaikat, mert erősek a családi kötelékek, míg a  a többségi társadalmat egyre inkább a csonka családok, meglazult családi és baráti viszonyok jellemzik. A romák a halállal is másképp birkóznak meg. Ők még közösen és hangosan siratják az elhunytat, ahogyan ezt korábban mások is tették. Abban a szabolcsi kis faluban, ahonnan származom, még gyermekkoromban is így tett mindenki. Akkor még az volt a szégyen, ha valakit nem sirattak elég hangosan, hiszen ezzel adták meg a tiszteletet a halottnak. A siratóasszonyok feladata éppen az volt, hogy minél hangosabban sírjanak, zokogjanak. Nem a cigányok halotti szokásaival van tehát probléma, hanem  azzal, hogy a mai társadalom megvetendőnek tarja azt, ami normális, s azzal, hogy a kórházakban általában nincs meg a lehetősége annak, hogy az emberek saját érzéseiknek és hagyományaiknak megfelelően búcsúzhassanak el az elhunyttól.

hvg.hu: Mi lehet a megoldás?

P. J.: Két évvel ezelőtt – annak kapcsán, hogy a Dél-Pesti Kórházban hely hiányában a földre fektették az elhunytak testét – az Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosának kérésére (Antal Z. Lászlóval közösen) tanulmányt készítettem a holttesttel való méltó bánásmód lehetőségeiről. A kórházakban a halál beállta után még két óráig a kórteremben marad a holttest. Erre nincs semmilyen törvényi rendelkezés, egyszerűen egy kórházi mítosz: miután a halál beálltát orvosi vizsgálat megállapította, a holttest elszállítható. Arra tettünk javaslatot, hogy a hozzátartozók ne a kórteremben, ne a kórbonctanon, hanem egy búcsúszobában láthassák az elhunytat, akitől kultúrájuknak, érzelmi állapotuknak megfelelően búcsúzhatnának: siratva őt vagy csak csendben imádkozva. Az ombudsmani állásfoglalás, és az ennek kapcsán kiküldött ÁNTSZ-körlevél eredményeképpen vannak olyan kórházak, ahol ma már léteznek ilyen szobák.

hvg.hu: A halállal, gyásszal foglalkozó tudományterületnek is vannak slágertémái, amelyek vitákat gerjesztenek vagy újdonságot jelentenek?

P. J.: Persze, itt is folyamatos változás van. A nyolcvanas évek közepén történt például, hogy egy gyászkutató nő kijelentette: a gyászról addig megjelent teljes irodalom kizárólag a női gyásszal foglalkozik. A férfiak másként gyászolnak: a haláleset után hajlamosak menedzserszerepet felvenni: szerveznek, intézkednek, és azt hiszik, hogy ezért a feleségük hálás lesz majd. Az asszonyok gyakran azonban szemrehányóan reagálnak, mert úgy érzik, férjük érzéketlen. A férfiak  közben esetleg attól félnek, hogy a sokat síró nő összeroppan. A gyász idején is szem előtt kell tartani a nemek közti különbségeket. Van olyan kérdés is, amiről a mai napig vitáznak: régen úgy vélték – Magyarországon még ma is ez az uralkodó nézet –, hogy jobb, ha egy gyermekét vetéléssel elveszítő anyának nem mutatják meg a csecsemőt. Többen – köztük egy magyar pszichológus is – azonban azt tapasztalták, hogy azokat a nőket, akik nem látták gyermeküket, hosszú ideig rémálmok gyötörték. Nehéz olyasvalakire emlékezni, akit nem is láttunk. Ennek hatására Nagy-Britanniában néhány évvel ezelőtt azt az útmutatást kapták a nőgyógyászok, hogy mutassák meg az anyáknak a gyerekeket. Két évvel ezelőtt azonban az egyik legnevesebb orvosi szaklapban olyan tanulmány jelent meg, amely egyértelműen károsnak bélyegezte ezt. Vélhetően szélsőségekről beszélünk, és egyénektől függ, hogy kinek mi felel meg leginkább, mindenestre ma is vitáznak arról, melyik a jobb megoldás.

© sxc.hu
hvg.hu: A gyászolókat segítő módszerek is változnak?

P. J.: A XX. század elején még egyedül a pszichoanalízis jelentette a pszichoterápiát, ahol hónapok vagy évek alatt kora gyermekkori élmények feldolgozásával igyekeztek segíteni az elakadt gyászfolyamat feldolgozásában. Ma már ez kevésbé jellemző, a terápiák sokkal inkább a konkrét helyzetre, a gyászoló és az elhunyt kapcsolatára helyezik a hangsúlyt. A legfontosabb, hogy az érzéseiről beszéljen a gyászoló, naplót vezethet, vagy az elhunyttal kapcsolatos emlékeit idézheti fel. Az örökre elszalasztott lehetőségek, ki nem mondatok „már-soha-többet”érzését pedig – többek között – hipnoterápiával tompíthatjuk, amikor hipnózisban jöhet létre egy képzeletbeli találkozás az elhunyttal: ki nem mondott dolgok, rosszul megfogalmazott érzések kerülhetnek a helyükre ebben a felfokozott érzelmi állapotban.

hvg.hu: Ez kicsit a halottlátók feladatára hajaz.

P. J.: Talán igen, bár az ő módszereik egyszerűbbek. Moldován Domonkos 1979-ben forgatott dokumentumfilmjéből az derült ki, hogy – megnyugtatás céljából ugyan, de – a halottlátó ugyanazokat a mondatokat ismételgette a gyászolóknak: „ha 20 orvos lett volna körülöttem, az sem tudott volna segíteni, nyugodjatok meg, jó helyen vagyok”. Kétségtelen azonban, hogy ez hasonlóképpen elősegíthette a gyászolók megnyugvását, mint a pszichoterápia. A gyászolók sokszor nem tudják, hogy normális-e, amit megélnek. Sokan mesélnek arról, hogy látják, hallják az elveszített embert, vagy úgy tűnik számukra, hogy besüpped a kanapé, mintha leülne rá valaki. Ettől nagyon megijednek, attól félnek, hogy megőrültek. Ha ilyenkor elmondjuk nekik, hogy ezt mások is megélik, az segíthet a megnyugvásban, a történtek feldolgozásában. Annak a tudatosításában, hogy mindaz, amit a gyászoló átél, normális, sokat segíthetnének az  önsegítő csoportok is, bár Magyarországon ezek száma igen kevés. Az esetek többségében azonban a gyászoló egyedül is megbirkózik ezzel a helyzettel.

hvg.hu: A Magyar Hospice Alapítvány első főállású orvosa volt, két éven keresztül dolgozott haldoklókkal. Mit tehetett és mit tanult ez idő alatt?

P. J.: A fájdalom és az egyéb testi tünetek enyhítése mellett fontos elősegíteni, hogy a beteg és a hozzátartozói tudjanak egymással nyíltan, őszintén beszélni, hogy el tudjanak egymástól búcsúzni. Hogy mit tanultam? Nagyon sok mindent.  Többen is mesélték például, hogy milyen fontos dolgokat hagytak ki az életükből, azért mert folyamatosan szaladtak a pénz után, s vártak arra, hogy egyszer majd mindent elérnek, s akkor boldogok lesznek. Ennek reményében sok mindent feláldoztak: halogattak egy utazást, egy vacsorát, egy ajándékot Visszatekintve az életükre, nekem már azt tanították, hogy a boldogságot nem a jövőtől érdemes várnunk, hanem a jelenben kell keresnünk.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!