„Amíg nincs vége, az életben mindig van vissza, tényleg nincs veszett ügy. Nagyon örülök neki, hogy Schumi állapota nem változott, stabil, mert meg kell érteni, hogy egy ilyen baleset után ez egy jó helyzet” – mondja annak a magyar srácnak az édesanyja, aki 2008-ban szenvedett síbalesetet szintén Franciaországban, 11 napig lebegett élet és halál között. Az asszony fia felgyógyulásáról blogot, majd később könyvet írt, azonban egyikük sem szeretett volna névvel szerepelni, mint mondták, azóta sok év eltelt, és nem kívánnak a világsztárral történtek apropóján újra címlapra kerülni. Viszont mivel ők is látják a két baleset közti hasonlóságot, egyetértettek abban, hogy történetük pozitív példa lehet a sportolóért aggódóknak.

A magyar fiatalember balesete szinte pontosan hat éve, 2008 januárjában történt a Francia-Alpokban, Brianconban. A 24 éves Máté egy snowboardpályán gyakorolta az ugratást egy minisível. Már majdnem zártak, mikor több sikeres ugrás után még egyszer nekiindult az egyik legnagyobb ugratónak. Sajnos túlugrotta a földet éréshez kialakított lejtős szakaszt. Talpra érkezett a sík, jeges részre, olyan erővel, „mintha egy emeletes házból sarokra ugrott volna betonra”. A becsapódás ereje akkora volt, hogy az érkezéskor a kisagy is sérült. Gyakorlatilag abban a pillanatban, még talpon elvesztette az eszméletét, és kómába esett. Az esés és a továbbcsúszás nyomán eltört a lapockája, a kulcscsontja, és zúzódott a tüdeje.

Máté ugrik

matyesz.blogspot.hu

A pálya alig 50 kilométerre van attól a sítereptől, ahol Schumacher felbukott, és fejjel egy sziklának csapódott. Mátéért pont annak a grenoble-i kórháznak a mentőhelikoptere jött, ahol a világbajnok jelenleg fekszik – mondta a fiú édesanyja. Mivel ott nem tudták volna azonnal megműteni, a helikopter a brianconi kórházba szállította. Az asszony szerint nagyon sokat számíthatott a világbajnok esetében is, hogy a kedvelt síparadicsom profin fel van készülve az ilyen helyzetekre, „negyedóránként szállnak le és fel” a helikopterek a kisebb-nagyobb sérülések miatt.

Van hova vissza

A család azonnal odautazott Budapestről, és megkezdődött a harc a fiú életéért. Ahogy az édesanya nevezte, ez a „lét-nemlét mérleghintája, percenként, óránként, naponként billent újra meg újra hol egyik, hol másik irányba”. Hogy egyszerűbb legyen az otthoniak, a többi családtag és a rengeteg barát tájékoztatása, létrehoztak egy blogot, ahol lépésről lépésre számolt be a kómába esett fiú állapotáról. „Még a legközelebbi családtagok érdeklődése, telefonja is zavaró volt, mert egy ilyen helyzetben semmi nem viheti el a fókuszt, csak ő számít” – mondta. „Nagyon nehéz ezt elmagyarázni, de a gyógyuláshoz legfontosabb az intimitás” – magyarázta.

Mint az első napokban írta, ilyenkor nincs más teendő, mint „vele lenni, és várni türelemmel, és reménykedni és várni és reménykedni és reménykedni, hogy a szervezete képes lesz egyelőre legalább fenntartani ezt a stabil állapot. (…) Az egyetlen, amiben mi segíthetünk, hogy ott vagyunk vele, és folyamatosan beszélünk hozzá, persze magyarul. Az első cél, az önazonosság elérése, tehát hogy felismerje önmagát. Ehhez úgy tudjuk hozzásegítni őt a magunk laikus módján, hogy kizárólag őróla, ővele kapcsolatos dolgokat emlegetünk, és emlékképekkel stimuláljuk. Óvodai farsangokról, a gyerekkori snaucereiről, a kedvenc babazsúrokról, a legkedvesebb nyaralásokról, hogy miket csinált legszívesebben.... tudomisén!..., fontos továbbá a konkrét terveit újra és újra felidézni”. Mivel az orvosuk szerint fontos volt a „ritmus”, versekkel, dalokkal próbálkoztak. Mivel a fiú nagy Talmácsi-rajongó, és a franciaországi síútra is Talma könyvét vitte magával, ebből olvastak fel neki, hiszen „könyvjelző mutatta, hol tartott benne”.

A magyar fiú példája és a család hozzáállása azért tanulságos és reménykeltő, mert akárcsak Schumacher esetében, nála is olykor ijesztően alakultak a dolgok. Egy ilyen sérülésnél már az nagy eredmény, hogy az úgynevezett kritikus első napot egyáltalán túlélte – írta egyik beszámolójában az édesanya. Majd a kialakult agyi ödéma megduzzadt, „de azt mondják, ez változhat mindig, minden irányba”, legalábbis ezzel nyugtatta magát a család, akik Franciaországba szerződött magyar jégkorongozók segítségével tudtak folyamatosan Máté mellett lenni a kórházban. Akkor sem adták fel, mikor az első ébresztési kísérlet után a fiúnál is ismét kritikus lett a nyomás az agyban, így újra mélyaltatásba került. „Az első kísérlet tehát nem járt eredménnyel, de ez nem kudarc. Mert újra stabil!” – írta az anya.

Schumacher ismertsége persze óriási hírfolyamot generál, a nemzetközi sajtó folyamatosan értelmezi az orvosi bejelentéseket, a legkülönfélébb szakértők segítségével latolgatják felépülésének esélyeit, és rendszeresen felröppen a haláláról szóló rémhír. A magyar család ezt megtapasztalta, és egy teljesen más szemszögből tudta nézni. „Amikor már felépül Máté, az égadta világon semmi jelentősége nem lesz annak számára, hogy egy hétig, két hétig vagy még tovább volt-e kómában. Ez csak nekünk fontos most – mert hogyne, hát persze, hogy jó lenne, ha felülne, elmosolyodna, és aztán hátradőlne, hogy „jaj, anya, már megint úgy felfújtad ezt az egészet” – de ezek a MI szempontjaink! Máté szempontjából teljesen inkompetens az idő kérdése” – írta az anya akkoriban a blogban.

Legyen miért visszajönni

„Alapvető fontosságú, hogy milyen mértékű az agy sérülése, illetve mennyiben érint életfontosságú funkciót. Viszont a felfogásom szerint, ha az agynak megmaradt egy bizonyos integrációs képessége, és az érzékszervek nem károsodtak, akkor az információk így is bekerülnek a szervezetbe. Ezért nagyon fontos, hogy a kómába esett beteg milyen ingerkörnyezetben van: olyan hatásokra van szükség, amelyeknek hívó jellege van, amikbe kapaszkodni tud” – mondta Lehóczky Pál pszichiáter, aki jelenleg a Magyar Pszichiátriai Társaság elnöke. Ő volt az, aki a hat évvel ezelőtti balesetnél folyamatos kapcsolatban volt Máté családjával, és itthonról próbált segíteni abban, mit tudnak tenni a fiukért.

Lélekedzés

matyesz.blogspot.hu

"Agysérült, de nem süket" – mondta a családtagoknak, akik ezután kezdtek közös emlékekről, történetekről mesélni a kómában fekvő fiúnak, illetve az orvos tanácsára emlegették neki kitűzött céljait. „Van egy szociálpszichológiai elmélet, miszerint a halál nem más, mint a jövővel való kapcsolat megszakadása. Ezért fontos felidézni azt, ami előtte áll, bármit, ami megmozdíthat benne valamit, de nem siránkozva, vagy olyan jelleggel, hogy ezért és ezért kell meggyógyulnia. Olyan pozitív ingereket teremteni, amiből minél többet szeretne kapni, már pedig a család tudja elsősorban, hogy ez számára mi” – mondta a pszichiáter.

Ennek a „visszahívó” ingerkörnyezetnek része minden, akár az is, milyen hatások érik a beteg bőrét, hogyan érintik meg, megsimogatják-e. Lehóczky Pál szerint még az sem mindegy, hogy egy egyszerű infúzió bekötése előtt kommunikálnak-e az amúgy öntudatlannak tűnő beteggel, elmondják-e neki, hogy ez segít neki, kap-e támogató ingereket a technológiai segítségnyújtáson túl. „Egyre elfogadottabb a test működésében a lélektani tényezők szerepe, mert még egy kómában fekvő beteg sem tudattalan hústömeg. Elsődleges az életfunkciókat helyreállítani, de az élet több mint a dobogó szív és a tüdőbe juttatott levegő, abban is kell segítség, hogy a saját belső életenergiáit mozgósítani tudja, és – a kóma ellenére – mozgósítani akarja” – magyarázta. Egyelőre persze megjósolhatatlan Schumacher felépülése, de a szakember szerint „az agy óriási kapacitással rendelkezik, rengeteg mindent tud pótolni”. „Már sok adat van arról, hogy jelentős roncsolódások is sokszor kompenzálhatóak, de volt, hogy boncoláskor derült ki valakiről, hogy hiányzott a kisagya, mert ennek funkcióit átvették az egyéb területek” – magyarázta Lehóczky.

Muszáj volt hinni

Máténál is fokozatos volt a visszatérés, hihetetlenül tudtak örülni a napnak, amikor „először mindkét szeme nyitva van”, az első kézszorításnak, ami már „nem az a kapkodó, reflexszerű rángás volt”, hát még, amikor pár héttel később eljutottak oda, hogy „határozottan ért bizonyos kérdéseket és egyértelműen reagál is némelyekre, időnként konkrétan követ mindkét szemével, visszajelez”.

A vagány, korábban is folyton sportoló srácot Magyarországra visszatérése után egy ideig még a János-kórházban kezelték, de saját felelősségükre a család utána otthon ápolta tovább, mert nem volt hajlandó se bennlakásos rehabilitációs intézetbe feküdni, se leszázalékoltatni magát. Újra tanult beszélni, gyógytornász segítségével a mozgása is helyrejött, fél évvel később elment túrázni a barátaival, a baleset után egy évvel pedig újra felcsatolta a sílécet. „Muszáj volt hinni a dolgok kedvező kimenetelében. Bármi áron is, muszáj volt hinni. Soraimat biztatásnak szánom mindazoknak, akik elbizonytalanodnak egy kilátástalannak vélt helyzetben” – írta az édesanyja, amikor könyvet írt a velük történtekről. Címnek azt adta: Nem haragszom a hegyre.