szerző:
Radnóti Zoltán
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Nem a kormány, nem az ellenzék rontotta ezt el, hanem mi magunk, elsősorban azok, akiknek valódi lehetőségük lett volna arra, hogy tegyünk valamit.

Mi, zsidók, sokat tudunk az elvándorlásról, hiszen a zsidó történelem vándorlások története.

Ma pedig sokan nem érzik magukat itthon Magyarországon. És ha a fiatalok mennek el, akkor az a szülőkhöz szóló segélykiáltás, hogy valami nem jó abban az országban, amit nekik építettek. Nem a kormány, nem az ellenzék rontotta ezt el, hanem mi magunk, elsősorban azok, akiknek valódi lehetőségük lett volna arra, hogy tegyünk valamit.

A zsidó vallás közösségi természetű, magányosan gyakorolni lehetetlenség. Az individuum forradalma nem zsidó dolog: mindannyian másokra szorulunk. Az igazi individuum mindig kapcsolódik. A szüleinkre vagyunk utalva, miután megszületünk, és ez az időszak egyre inkább kitolódik, ameddig befejezzük összes tanulmányunkat, majd újra, amikor a gyerekeink megszületnek. Aztán ahogy megöregszünk, ismét egyre inkább másokra szorulunk. Teherré válunk, hiszen szeretteink életritmusát köti meg a mi tehetetlenségünk, ám egészséges erkölcsi világképben ezzel teljesül ki (be) az odaadás és az alázat. „És mondta az Örökkévaló Isten, nem jó az embernek egyedül” – olvassuk rögtön a teremtés történetében, a Biblia első mondatai közt. Ezért szomorú, ha a nemzedékek, a szülők és a gyerekek – és a leendő unokák – elszakadnak egymástól.

2017 és 2018 fordulóján rengeteg kérdés feszíti a fiatalok és középkorúak lelkét: vándorlás vagy maradás? Hol van esélye a sorsom, a tehetségem és a remélt életminőségem be-, illetve kiteljesedésének? Ezeket a kérdéseket tehetném fel a gyermekeimnek is. Az leszel-e, amire hivatva vagy? Azt csinálod-e, amiben a legjobbat tudod adni a világnak? Ki tudod-e itt önmagadat – mások érdekében – teljesíteni?

Fájdalmas kérdések ezek, amelyek egy 46 éves családapa (ez vagyok én) fejében cikáznak. Ezért is nehéz nézni fiatalok tízezreinek távozását Magyarországról, új magyar diaszpóra létrejöttét. Kérdés, hogy ez a közösség meg tud-e maradni magyarnak, hogy tudnak-e majd az unokák, legalább a látogatások idején, magyarul beszélni a nagyszüleikkel. És hogy azok, akik elmennek, otthonra találnak-e olyan helyeken, ahová nem fűzik őket első szavaik és tárgyaik, első szerelmük emléke, a gyerekkoruk, amelyhez hasonlóan bensőséges világa már egyik életszakaszuknak sem lesz többé. A távozók kicsit mindig egyedül maradnak, annak ellenére, hogy meg lehet tanulni mindent, a nyelvet, a mozdulatok értelmét, még az utcák kanyarulatait is, csak az élettörténetünket nem lehet újrakezdeni. Sehol sem lehetünk egészen otthon, ahol nem tudjuk a gyerekeinkhez áthívni a nagyszüleiket, ahol nem tudunk másfelől átvillamosozni az unokáinkhoz. Felsejlik a fájdalmas jövő, és a világ két pontján az egyedüllét magánnyá válik.

Végleg elengedni valakit komoly vereség. A gyerekeink nem érzik magukat itthon, abban az országban, amelyet mi összeraktunk számukra. 18 esztendős voltam a rendszerváltás pillanatában. Ajándékba kaptam. Úgy tűnt, hogy szabad országot vehetünk át, és azt csinálunk vele, amit szeretnénk. Végül nem így lett, de mégis volt 27 évünk, és nem mondhatjuk, hogy semmi közünk hozzá. Itt van az utánunk jövő nemzedék, és nem érzi itthon magát Magyarországon, azaz ez az ország – jelenleg – nem eléggé megtartó közösség.

Mi a megoldás? Ki tudja? Mindenekelőtt hibás út, hogy a pártokkal vagy a kormányokkal addikt módon foglalkozunk. Vissza kell térnünk a közösségeinkbe, és azokat igazi közösségekké formálni. Amelyeket nem a félelem, hanem az összetartozás kapcsol össze. Amelyekben a rabbit, a fociedzőt, a kisvárosi garázszenekar frontemberét, a városszépítő egylet vezetőjét nem a hivatal tartja a posztján, hanem a híveik, a közösségük bizalma. Olyan közösségekre van szükség, amelyek saját maguknak adnak mindenki számára élhető szabályokat. Otthont kell lelnünk egymás társaságában, mert most magányosak vagyunk. Sok mindent elölről kell kezdenünk. Közösségi intézményeket kell megtanulnunk létrehozni és fenntartani, és ez mind sokba fog kerülni. Sok pénzbe, sok időbe, sok érzelmi energiába. Ha felelősek vagyunk, nem tehetünk másképp.

Fel kell építenünk ezeket a mikrotársadalmakat, nemcsak közösséget, de társadalmat is kell építenünk, megóvni a megmaradt értékeket. Csak így lehet újra hívogató otthonná tenni a környezetünket. Nekünk még van rá esélyünk. Van még néhány aktív évtizedünk, hogy megcsináljuk. És ha ez sikerül, akkor az amatőr sportklubok, a garázszenekarok rajongói, a városvédő csoportok, a biogazdálkodók, a templomok, mecsetek és zsinagógák összeérnek egymással, és kirajzolják majd a közösségibb Magyarországot.

Mózes nem élhette meg, hogy belépjen az Ígéret Földjére, ám jutalomként – egy hegy tetejéről – megnézhette, hogy hová vonul majd be a népe, hogy hol fog letelepedni, hol lesz az Ígéret Földje és Jeruzsálem. A tanítás hozzánk szól: mindannyian hosszú távra, a gyerekeinkért dolgozunk. És ha ez az ország üres lesz, ha nem bevándorolnak, hanem ki-, akkor bármely hegy tetejéről csak az üres házakat, a megmunkálatlan földeket és a cél nélkül baktató embereket fogjuk látni.

 A szerző a Mazsihisz rabbitestületének elnöke, az írás megjelent a HVG idei 2. számában

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!