Nem szabad sokáig keseregni, tovább kell lépni minél előbb

Nem feltétlenül magunknak köszönhetjük, ha utcára kerülünk, előfordulhat, hogy tömeges létszámcsökkentésnek vagy átszervezésnek esik áldozatul a pozíciónk. Egy felmérés szerint 1988 óta a nagyobb cégek egyharmada hajt végre létszámleépítést minden évben. Ezért előbb-utóbb a legjobbakat is utolérheti a végzete. Ez persze nem törvényszerű, de a lehetőség fennáll. Nem beszélve arról az esetről, amikor motiváció, munkavégzés, személyi probléma, vagy bármi egyéb miatt tesznek bennünket lapátra. Ezért fontos, hogy minden esetben legyünk felkészülve, s tudatosítsuk magunkban, hogy még a legjobb munkahely sem tart örökké.

A legfontosabb, hogy ha szembesülünk az elkerülhetetlennel, viseljük azt méltósággal, őrizzük meg a hidegvérünket és próbáljuk meg a hasznunkra fordítani a helyzetet. Érdemes a szakmai önéletrajzunkat folyamatosan frissíteni, hogy a rossz hír hallatán akár azonnal nekiláthassunk az álláskeresésnek. Ugyanígy érdemes az álláshirdetéseket időről-időre böngészni, hogy tisztában legyünk azzal, milyen lehetőségekre számíthatunk szakterületünkön.

Még akkor is, ha valaki úgy gondolja, megingathatatlan a pozíciója a cégnél, nem árt nyitott szemmel járni az irodában. Lehet, hogy az újonnan érkezett főnök már el is döntötte, hogy kik azok, akik elbocsátásra számíthatnak, s lehet, hogy az első apró hibára vár, amikor azt ürügyként felhasználva közölheti a verdiktet.

„Nem igazán létezik univerzális, személyre szabott megoldás egy-egy ilyen esetre, ez mindig az adott szituációtól, az adott emberektől függ” – mondta Balla Gyula, a Hewitt Inside tanácsadója. „Szervezeti szinten a legfontosabb, hogy az igazság méltányossága legyen szem előtt tartva, egyéni szinten pedig az apró részletek a fontosak, amelyek az adott helyzetre jellemzőek, ezekhez igazodva lehet gördülékenyebbé tenni ezt a folyamatot.”

Általánosságban a szenvedő alanyok lelkiállapotát egy harang alakú görbével lehetne a legjobban szemléltetni. Az első fázis a tagadásé, amikor az elbocsátott ember maga sem hiszi el ami történt, s adminisztrációs hibára, tévedésre gyanakodik. Ezután jön a harag, a szervezettel, a főnökkel, a helyzettel szemben, majd az alkudozás, amely arra irányul, hogy – akár félmunkaidőben – a szóban forgó állás megmaradjon. Miután ez nem sikerül, depresszió lesz úrrá a kirúgott dolgozón, amely az álláskeresés során lelkesedésbe, vagy – kudarc esetén – újabb depresszióba torkollhat. Természetesen mindegyik fázis egyénfüggő, s nem is törvényszerű, vannak olyanok, akik egyes lépéseken egyszerűen átugranak, vagy hosszabb ideig tart náluk a továbblépés.

A legfontosabb, bárhogyan zajlik le ez a kellemetlen aktus, mindenképpen őrizzük meg hidegvérünket. Nem szabad dühösen nekiesni a főnöknek, s szidalmakat zúdítani rá, vagy a kollégákra. Előfordulhat, hogy ugyanannyira rosszul érzi magát az adott helyzetben, mint akit elbocsátanak. Arról nem is beszélve, hogy a későbbiekben visszaüthet, ha rossz szájízzel búcsúzunk korábbi felettesünktől.

Megnyugvást kínálhat, illetve okulásul szolgálhat, ha megtudjuk elbocsátásunk valódi okát. Kérdezzük meg, hogy a hozzállásunkkal volt-e baj, egy konkrét esett miatt tesznek minket lapátra, esetleg létszámcsökkentés miatt válik meg tőlünk a cég. Bármelyik lehetőség álljon fenn, ne vesztegessük az időt. Felesleges siratni az elvesztett munkahelyet, ez a legritkább esetben segít. Ha nem látunk rá reális esélyt, hogy visszaszerezzük az állásunkat, jobb emelt fővel távozni.

Emelt fővel és semmiképpen sem haraggal. Nem érdemes felégetni magunk mögött a hidakat, mert megeshet, hogy a jövőbeli felettesünk éppen korábbi főnökünket hívja fel referenciáink miatt, s az sem kizárt, hogy a jövőben valamikor ismét közünk lesz majd volt cégünkhöz. Mielőtt elhagyjuk a rossz emlékű munkahelyet, gondoskodjunk róla időben, hogy szerződésünk és minden egyéb papírmunka rendben van. Nézzünk utána, hogy jár-e nekünk bármilyen juttatáscsomag, amellyel az elbocsátottakat kompenzálják.
Manapság már számos lehetőség van, egyes cégek továbbképzésekkel, tréningekkel segítik elő, hogy a leépített munkaerőnek megkönnyítsék az újbóli elhelyezkedést, közép-, és felsővezetők esetében pedig akár még összetettebb juttatáscsomagra is lehet számítani.

„Ez az adott cégkultúrától, iparágtól függ” – magyarázta Balla. „A vevőkhöz közelálló cégek például nagyon ügyelnek rá, hogy ne keltsék rossz hírüket. Emlékezetes például a Danone és a Győri keksz esete ilyen szempontból, amikor magyar termékeket akartak megszüntetni. Az olyan vállalatoknál, amelyek könnyen pótolható, olcsó munkaerővel dolgoznak, kevésbé figyelnek erre oda.”

A távozást illik diszkréten intézni, nem szerencsés teleharsogni az egész házat a hírrel. Egyszerűen hívjuk fel legközelebbi kollégáinkat, ismerőseinket a cégnél, azon az estén, amikor megtudtuk a hírt, megértőek lesznek.

Nem szabad elkeseredni, az ember ilyenkor hajlamos elengedni magát és hosszú ideig azon keseregni, hogy miért pont vele történt meg mindez. Ez nem helyes hozzáállás, ilyenkor arra kell gondolni, hogy a lehetőségek milyen széles skálája nyílt meg előttünk. Szerencsés esetben akár egy jobban fizető, megfelelőbb feltételeket kínáló munkahelyre bukkanhatunk, s a környezetváltozás is jó hatással van az emberre. Lehetséges, hogy a rivális cég szinte még aznap szerződést ajánl, s ez lesz álmaink állása. Amit mindig tartsunk szem előtt, hogy ami valakinek veszteség, az másnak nyereséget jelenthet.

Az álláskeresés – amellett, hogy szinte teljes munkaidőt igényel – számtalan előnnyel jár. Ilyenkor olyan területeken próbálhatjuk ki magunkat, mint azelőtt soha, ráadásul mindezt különösebb kockázat nélkül. Ha korábban motivációs problémáink voltak, használjuk ki a helyzetet, hiszen lehet, hogy csupán egy új kezdetre vártunk.

A legfontosabb megérteni, hogy a számunkra kellemetlen döntés – optimális esetben – szakmai döntés és nem személyi sértés. Ha ezt megértjük, akkor már egy pillanatig sem kell hezitálnunk és továbbállhatunk. Az új világ pedig már másnap reggel ránk köszönhet.