Kortárs képtelenségek: mi lóg a falon?

Monet-reprodukció vagy virító színfoltokból megkomponált non-figuratív alkotás? Vitathatóan esztétikus Rodin-utánzat vagy egy alumíniumból és fából összegyúrt, lábfejet mintázó szobor? Pályakezdő képzőművészek lehetőségeiről, nehézségeiről kérdeztük Sándor Krisztián festőművészt, Gilly Tamás szobrászt, és egy fiatal alkotókat is pártfogoló galéria művészeti vezetőjét, Romvári Mártont. Romvári Márton és Sándor Krisztián festőművész mellett Gilly Tamás szobrász mesél a kortárs művészet szépségeiről, kihívásairól.

„Szeptemberben lesz egy éve, hogy a galéria megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt, azóta túl vagyunk számos kiállításon és egy átalakításon is” – meséli Romvári Márton, aki Tallér Ágnessel közösen álmodta meg és működteti a főként fiatal képzőművészek alkotásainak helyt adó, két polgári lakásból kialakított Inda Galériát.

Romvárinak nem ez az első szárnypróbálgatása e téren. A fiatal művész 2001-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Első galériáját egy barátjával közösen hozta létre. „Ifjonti kezdeményezés volt. Béreltünk egy lakást. Körülbelül másfél évig tudtuk fizetni a költségeket” – idézi fel a kezdeti nehézségeket Romvári, aki jelenlegi - művészeti szervező - tevékenysége mellett közel tíz éve tanít is, emellett időről időre neves művészeknek otthont adó művésztelepeket „hív életre”.

Romvári Márton. Képes elme © Stiller Ákos

Egy galériát Romvári szerint csak úgy lehet sikeresen és színvonalasan működtetni, ha nem kell állandóan azon görcsölni, hogy el tudják-e adni azt a négy-öt képet havonta, amelyek ára fedezi a fönntartási költségeket. Ha egy multinacionális cég áll a galéria mögé, amely büdzséjébe és PR-tevékenységébe beépíti a művészeti támogatást, az intézmény üzemeltetője sokkal szabadabban mozoghat, és nem annyira sérülékeny, mint az a galéria, amely non-profit alapon, állami támogatással működik.

„Természetesen keressük a támogatókat, de nem törjük össze magunkat” - mondja Romvári, hangsúlyozva, hogy az Inda for-profit alapon működik. Éppen ezért a kiállítások és egyéb művészeti, kulturális programok szervezése mellett a képeladás is hangsúlyos része a galéria tevékenységének. Ehhez ki kell építeni egy stabil bázist, a gyűjtőknek egy olyan szűk kis körét, amely állandóan figyelemmel kíséri a kiállító művészek alkotásait - hogy aztán a nekik tetsző művet megpillantva ne habozzanak megvásárolni azt. Ez nem egyszerű feladat, mert bár a kortárs képzőművészeti alkotások iránt egyre nagyobb az érdeklődés, egy-egy tárlaton többnyire ugyanazok a gyűjtők, látogatók bukkannak föl. Színes és széles a kínálat, ám viszonylag kevesen vásárolnak kortárs műveket. Nem annyira az ár, sokkal inkább a műtárgy jellegzetességei intik óvatosságra a gyűjtőket: ezek az alkotások ugyanis teret követelnek maguknak, nem mindegy, hogy milyen környezetbe kerülnek (az antik bútorokkal berendezett lakásba nehéz elhelyezni egy színpompás, nonfiguratív motívumokból fölépülő festményt).

Kortárs üzenetek © Stiller Ákos

A legtöbb vásárló, sőt, a műgyűjtők is megpróbálnak alkudni valamennyit, míg a galériások igyekeznek tartani az árat  - bár pár százalékos engedményt mindig belekalkulálnak. Külföldön, ahol pártolják a kortárs alkotókat, kimondottan nagy hagyománya van az alkudozásnak.

„Az árakat a művésszel közösen állapítjuk meg. Természetesen egyikünknek sem áll érdekében, hogy a kiállított daraboktól áron alul váljon meg, ráadásul ez a vásárlókkal szemben sem lenne tisztességes” - magyarázza Romvári. A felek közti megállapodás értelmében a művészek nem tehetik meg, hogy saját szakállukra értékesítik kiállított műveiket, még akkor sem, ha történetesen több hónapja nem kelt el egyetlen alkotásuk sem.

Hogy a képzőművész az egyetem elvégzése után kap-e megrendelést, lehetősége nyílik-e arra, hogy a nagyközönségnek is megmutassa magát, attól függ, milyen kapcsolatokat épít ki. Ha a fővárosban él és alkot, még akkor is nehezen érvényesül, ha számos szakmai díjat, elismerést bezsebelt már, és három-négy egyéni kiállítást tudhat maga mögött. Előfordulhat, hogy öt-hat év is eltelik, mire neve a szakmai berkekből „kiszivárog”.

Önként vállalt szimbiózis © Stiller Ákos

Minden galéria kialakít egy szűk, tíz-tizenöt művészből álló kört, nekik többé-kevésbé állandó munkalehetőséget biztosít: külföldi kapcsolatokat építhetnek az intézmény égisze alatt, és kiállíthatják műveiket.

„A tárlat anyaga bizonyos szempontból zsákbamacska, hiszen amikor a felek megállapodnak az időpontról, még nem dől el, hogy mely alkotásokat tárják a nyilvánosság elé” - válaszol Romvári a kétkedő felvetésre, miszerint a művész ilyenkor bizony megrendelésre dolgozik. Ma már nagyon kevesen engedhetik meg maguknak, hogy fizetést adjanak művészeiknek, az is ritka, hogy a galéria műtermet biztosít egy-egy alkotónak. „Hogy hogyan választjuk ki azt a tíz-tizenöt művészt, aki a csapatba tartozik? Szubjektív szempontok alapján. A nálunk kiállító fiatal képzőművészeket egy ideje már ismerem” – indokolja Romvári a csapásirányt.

A galéria programja 2008-ig megvan. Hatan dolgozunk a koncepció kialakításán, egységesítésén – avat be a kulisszatitkokba a művészeti vezető. „A galéria csapatmunka. Mindig megvitatjuk a szakmai kérdéseket: Tallér Ágnessel közösen hozzuk a döntéseket, három művészettörténész – kurátor – és egy PR-szakember segít nekünk. Az önálló kiállítások mellett fontos a külföldi kapcsolatok kiépítése, ápolása, valamint a hazai és nemzetközi kiállításokon, vásárokon való megjelenés, hiszen ez jó alkalom a bemutatkozásra művészeknek és galériáknak egyaránt - összegzi Romvári. A következő kortárs képzőművészeti kiállítást és vásárt (Budapest Art Fair - a szerk.) novemberben rendezik a Műcsarnokban.