A Népszava a jeles irodalomtudóst, Tverdota Györgyöt interjúvolta (József Attilát nem lehet kisajátítani; április 10.). A költő életművének neves kutatója szerint "el kell utasítani azt az új tabut, mely szerint a költő politizáló versei kevésbé jók, mint a metafizikai, vagy szerelmi költészete. (...) az életmű nem engedi magát egyféleképpen értelmezni."

Tverdota sorra veszi a József Attila kultuszokat és téveszméket. A mítoszgyártás rögvest halála után elindult. "Kerestek és hamarosan találtak is bűnbakokat, mint Horger Antalt vagy Babits Mihályt. De bűnbakok voltak a kommunisták, pszichoanalitikusok, a Szép Szó köre, vagy a szélsőjobboldal. A kollektív lelkifurdalás szülte halálkultusz mintegy tíz évig tartott, 1945-48-ig."

A következő politikai indíttatású félremagyarázás-hullám "a kultusz második, immár kevésbé rokonszenves szakasza, melyben egy hivatásos forradalmár áll előttünk. Ez a Révai, Rákosi, Horváth Márton által gyártott hamis kultusz az értelmiségi elit körében már 1956-58 táján véget ért."

Tverdota szerint "az igazi fordulat 1966-68 körül következett be, Németh G. Béla néhány tanulmányával", de a "kádári kultúrpolitika felismerte József Attila hihetetlen népszerűségét, mely hatvanas években a hatalom gyámkodása nélkül alakult ki. Ezt lovagolta meg a saját legitimizációja érdekében a rendszer kultúrpolitikája. Aczél György a nyolcvanas években gyakorlatilag elfogadta és átvette a kései József Attilát központba állító megközelítést."

A rendszerváltás után elképesztő félreértések is felbukkantak a József Attila-recepcióban. Tverdota szerint erre példa  "a parlamentben, egy kereszténydemokrata képviselő szájából elhangzott mondat, miszerint ideje volna, József Attilának 'a kádárista szégyenrezsim háziköltőjének' a verseit kidobni az iskolák tananyagából."

A Magyar Nemzet a költő Curriculum Vitae-jét idézi s leszögezi: "József Attila – sajnálatos módon – akkor született meg országosan elismert költőként, amikor Balatonszárszón kiállították róla a hivatalos halotti bizonyítványt."

A lapban Szepesi Attila a költészet esélyeit boncolgatja (Gyertyák; április 11.). Eltöpreng, hogyan lehetne ma az "ominózus 'elefántcsonttorony' ablakát-ajtaját kitárni, de úgy, hogy a poézis eredendő, egyetemes létkérdéseket megvilágító természete se szenvedjen csorbát, ugyanakkor eljusson valahogy azokhoz is, akik nem feltétlenül a szellem beavatottjai."

Majd a sokat emlegetett megosztás paradigmáját vizsgálja az írás. Szepesi a politika felől indít: "a gondok-bajok sokkal mélyebben rejtőznek, semhogy azokat bármilyen akarnok megváltói póz és hatalmi hókuszpókusz elérhetné. Épp ezért nincsen különösebb értelme annak, hogy bárki is az irodalom, az irodalmi élet 'megosztottságán' keseregjen. Amit és akiket meg lehet osztani, szekértáborokba lehet terelni, megérdemlik. (...) Ady, Babits és Füst Milán, Krúdy és József Attila, Weöres vagy Pilinszky művét nem lehet 'megosztani'. Meg lehet persze próbálni, de jobb hozzá sem fogni. Sokkal bölcsebb meggyújtani egy szál gyertyát vagy elhelyezni egy csokor virágot a Gát utcában, Nagyszalontán, Szatmárcsekén, Szekszárdon, Csöngén vagy a Kerepesi temetőben. Netán eltűnődni a Vanitatum vanitas, a Vér és arany, a Hídavatás, a Merülő Saturnus, a Téli dal (Babits!) vagy a Költőnk és kora strófái felett."

A Népszabadságban egy József Attila-esszépályázat kapcsán tűnődik el Terjéki Ildikó, középiskolai tanár, hogy "mit is tanítunk József Attiláról, mit tudnak a nagyon érdeklődő - hiszen 15 oldalas pályamunkát megíró - középiskolások jelentős költőnkről." (Egy évfordulóra; április 11.)

A szerző szerint a diákok tudják az életrajzi részleteket. De ha gondolatok megfogalmazására kerül a sor, a "szakirodalomból vett mondatokat a tanítványaink idézőjel nélkül emelik át a saját dolgozatukba, még meg is toldva egy 'azt kell mondjam'-mal - de nem ez a lényeg. Hanem a félig sem értett szakirodalmi gondolatok jelenléte, és a saját gondolatok teljes hiánya."

Terjéki Ildikó sorra veszi, mire nem tanítjuk kellőképpen az új generációkat:  "Legelőször is arra, hogy szeressék a verseket. Arra, hogy az irodalom - például József Attila költészete - életük nehéz pillanataiban megszólalhat bennük, sőt adott esetben segíthet is. Talán fölhívhatnánk a figyelmüket képekre, élményekre, hangsúlyozva: ez nem az irodalmi kánon, hanem csak egy tanár József Attila-olvasata."

Ugyanebben a lapban Kácsor Zsolt debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban tett látogatásáról ír (Hol a lélek?; április 9.). Egy irodalomtanárral, Nábrádiné Horváth Ildikóval is beszélget.

"A beszélgetés során kiderül, hogy Nábrádiné Horváth Ildikó tájékozott a fontosabb élő alkotókat illetően: ő rendszeresen olvassa a szélesebb olvasóközönség számára kevésbé ismert Térey János verseit is. (Igaz, Térey János éppen itt végzett.) A pedagógus másik kedvence az élő irodalmárok közül Kányádi Sándor. De jellemzőnek érzem, hogy érdeklődésemre az - egyébként képzett, olvasott - diákok nem tudnak megnevezni egyetlen élő kortárs magyar költőt vagy írót sem.

- Nem ugrik be - mondják.

Amikor megemlítem nekik Esterházy Pétert, azt válaszolják: ezt a nevet már hallották a tévében, de Nádas Péter és Konrád György említésére a fejüket rázták: róluk még sohasem hallottak. Megkérdezem tőlük azt is, hogy ki volt az a jelentős - ráadásul debreceni - író, aki az idén hunyt el, de a diákoknak Tar Sándor neve sem mond semmit."

A Magyar Hírlapban a költőt személyesen ismerő Fejtő Ferenc emlékezik (József Attila kultusz; április 10.)
 
"Annak az évnek az elején, amelynek a végén öngyilkos lett, írta a Születésnapomra című verset. Emlékszem, szinte látom magam előtt, ahogy bejön a Centrál kávéházba – mi ott vártuk, hogy ünnepeljük –, és azt mondja: hoztam nektek egy ajándékot. És miközben felolvasta a verset, valósággal sugárzott az arca. Én sokszor láttam boldognak. Például amikor elment Bartók Bélához. Kérdeztük utána: Attila, mitől vagy ilyen boldog? Azt felelte, hogy Bartók Béla szerint ő az a magyar kötészetben, ami Bartók a zenében."

Fejtő elmondja utolsó emlékét is a költőről.

"(...) egy héttel a halála előtt Balatonszárszón meglátogattuk, és búcsúzkodtunk. Ott állt lehajtott fejjel az autó mellett. Én már akkor éreztem, hogy vége van Attilának. Igyekeztem megértetni vele, hogy milyen óriási sikere volt a felföldi utazásunknak, Pozsonyban Komáromban, Prágában, hogy diákok ezrei ünnepelték. Nem emelte fel a fejét, csak bólogatott, majd azt válaszolta, hogy a Nagyon fáj című könyvéből csak kétszáz példány fogyott. Abba halt bele, hogy feladta a küzdelmet az őrültség ellen, hogy annyi pszichoanalízis után megértette: gyógyíthatatlan."