Andreas Fogarasi: A Machine for, 2006, videó, 8’ Georg Kargl Fine Arts, Bécs © Műértő

Az idei velencei biennále magyar pavilonjára kiírt pályázat — amelyre tizenkét terv érkezett — elbírálása két fordulóban zajlott. Első „ülésre” a zsűri Maja és Reuben Fowkes társkurátorok projektjét — Nemes Csabának a tavaly őszi politikai megmozdulásokat tematizáló munkáját — javasolta megvalósítani azzal a megjegyzéssel, hogy észlelte a pályázat formai hibáját (a kiírás egyetlen kurátort engedélyez), és a nemzeti biztos, illetve a minisztérium belátására bízta, hogy ettől a körülménytől eltekint-e. A várható (jogos) tiltakozás — és talán a téma „forró anyag” jellege miatt is — a kiírók úgy döntöttek, hogy a pályázati metódust megőrizve ismét összehívják a szakértőket. A második alkalommal Tímár Katalin pályázatát — a Bécsben élő, magyar származású, harmincéves Andreas Fogarasinak a budapesti kultúrházak világát bemutató Kultur und Freizeit (Kultúra és szabadidő) című filmciklusát — hirdették ki győztesnek. A Műértő Tímár Katalin művészettörténészt kérdezte a részletekről.

Műértő: A napi sajtóból annyit lehetett megtudni a kiállításról, hogy vetítésekből áll, amelyeket black boxként kell elképzelni, és a budapesti kultúrházak a témája.

Tímár Katalin: Hat—nyolc fekete dobozról van szó, amelyek ketté vannak vágva és széthúzva egy kisebb — egyszerre négy-öt ember számára helyet biztosító — „nézői” és egy nagyobb, a vetítés számára kellő sötétet biztosító részre. A nézők ezzel praktikusan és szimbolikusan is közös térbe kerülnek a filmekkel. A filmek 4—12 percnyi hosszúak, és a céljuk nem valamilyen antropológiai, szociológiai vagy építészeti felmérés, inkább sajátos perspektívából tekintenek a kultúrházakra. Világjelenség, hogy a kultúra szerkezete megváltozott, s ez Magyarországon a rendszerváltással kezdődött.

De a kultúrházak története ennél sokkal távolabbra nyúlik vissza…

Egészen a XIX. századi munkásklubokig, ipartestületi önképző egyesületekig. A közvetlen előzményük azonban André Malraux kultuszminiszteri tevékenysége az ötvenes években, amikor Franciaország-szerte létrehozták a kultúrházakat, és ezt a mintát vették át számos országban. Ideológiai háttere a kultúra — és ezen az elitkultúra értendő — demokratizálásának utópisztikus elképzelése. A magas kultúrát fizikai közelségbe kívánták hozni a tömegekkel.

Nálunk a hetvenes években a közművelődési törvény hatására a kultúrházépítés újabb hulláma indult el; ez a panelkorszak, a típustervek ideje, amikor például Kőbánya és Gödöllő is ugyanolyan „művelődési központot” kapott.

A filmekben jobbára indirekt módon van jelen a történeti aspektus, inkább egyféle szubjektív dokumentarizmus jellemzi őket. Fogarasi elmegy a különböző helyszínekre, és mai perspektívából, mai szemmel próbálja megragadni a látványt és az atmoszférát. Nem kapunk abszolút vagy „objektív” igényű olvasatot, inkább összefüggések válnak a különböző benyomások nyomán láthatóvá.

Remélem, ez a kultúrházfeeling nincs egzotizálva…

Nincs, de kétségkívül van a filmeknek némi melankolikus felhangja, ami a mai tömeg- és a magas kultúra közötti egyre áthidalhatatlanabb távolságból táplálkozik. A közöttük keletkezett űrben találjuk a populáris kultúrát, olyan tevékenységi formákat, amelyek éppen ezekben a házakban találnak menedéket, ahol emberek kisebb-nagyobb csoportjai a maguk (szub)kultúráját próbálják fenntartani. Az is érdekes, hogy a legtöbb ilyen helyen minden csaknem érintetlen: a hetvenes-nyolcvanas évekbeli berendezés, a bútorok, a világítás.

Nem kerekedhet ebből egy — amolyan nem túl pc — budapesti szegényromantika?

Nem, mert ez nem magyar, de nem is kelet-európai jelenség. Egész Európában átalakulnak ezek az intézmények, megszűnőben van a központi elképzelés szerint irányított, „népnevelő” jellegű kultúra. De a Fogarasi filmjein megjelenő világ a magyar nézők többsége számára is láthatatlan területe a kultúrának. Pedig a nyolcvanas években az alternatív zenei koncertek és a féllegális kiállítások is ebben a közegben zajlottak. Láthatatlan, de rendkívül gazdag ez a közeg; az itt tevékenykedő emberek komolyan tenni akarnak valamit, ami érdekli őket, és amiben hisznek.

Ezek ma már többnyire igazi retróhelyek, ahol a szegénységen és az elszigeteltségen túl nem lehet nem észrevenni azokat az értékeket, amelyeknek mind a tárgyi elemeitől, mind a szellemi összetevőitől még tíz éve is kényszeresen meg akartak szabadulni a „rendszerváltott” emberek.

A filmeket lehet retróként és nosztalgiával, de lehet iróniával is nézni. A legfontosabb mégis a szembenézés az elmúlt 50 év történelmének egy elemével; annak tudomásulvétele, hogy — akár tetszik, akár nem — ez volt a mi múltunk, az életünk, egy ma már alapvetően negatívan értékelt rendszer, amelynek azonban lehettek pozitív vonatkozásai is. A kiállítás segít mindezt összetettebben látni.

Andrási Gábor

(A cikk a Műértő című lap márciusi számában olvasható.)