A „pesti srácok” Komár Lacijának, Dózsa Lászlónak köszönhetően végképp bohózatba látszik fordulni az 56-os emlékév, már lassan beemelhetnénk a Szeszélyes évszakokba, de Rákay Philip komolyan veszi a feladatát, és a Szabadság tér ’56 című világnézeti klubjában nemcsak beszél az államszocializmusról, hanem egyenesen jelenvalóvá teszi azt.

A Fidesz-nagygyűlések egykori kikiáltója már régóta komoly televíziósként műveli népét, korábban a Szabadság tér ’89-ben a Kádár-rendszer történetét állította a feje tetejéről a talpára. Ha még nem mosta el emlékét a Balatoni világos, ez volt az a történelmi műsor, amelybe Grósz Károly is beülhetett volna reformerként szakérteni, hiszen minden megtörténhetett benne. Például a kitelepített osztályidegen család sarjaként bemutatott Ernyey Béláról megtudhattuk, hogy nemcsak a Varsói Szerződés Richard Gere-je, de a magyar Szolzsenyicin is, aki „finoman szólva nem volt a Kádár-rendszer nagy barátja”. Annyira, hogy őt már nem is a Hortobágyra, hanem egyenesen az 1985-ös szépségkirálynő-választás zsűrijébe telepítették, és hát az Ernyey-garázs jevtusenkói lírája is szívbemarkoló mementója a diktatúra alatti megpróbáltatásainak.

Szóval a vita hiányával tüntető Szabadság tér ’89-hez képest a Kádár-rendszer szétcigarettázott történelmi műsorai is a szabadság friss levegőjét árasztották. Ezután nem meglepő, hogy előbb minden iskolába ingyenpéldányt küldtek a sorozat alapján készült díszes kiadványból – a műsorvezető megjelentette szerzői kiadásban, majd az állam bevásárolt belőle 70 millióért –, majd az 50-es évek feldolgozását is Philipre bízták. Úgy tűnik, hogy „semmit sem tanult és semmit sem felejtett”, ahogy azt Pozsgay Imre megjegyezte, tehát a Szabadság tér ’56-hoz is hasznos, ha szárazon tartjuk az 1978-as Világpolitikai lexikont.

„1956 októberében az égő gyújtózsinór a keservek lőporához ért, és a magyarok fellázadtak kegyetlen elnyomóik ellen, a szabadságért” – zengedez a fancy, trendi és szexi beharangozó, és ezután érdemes csekkolni, tényleg a Kerepesi temetőben nyugszik-e Ábrányi Emil, mert valószínű, hogy még él, és valamelyik pesti pincében kényszerítik körmölésre.

A Szabadság tér ’56 posztapokaliptikus díszlete a Terror Háza és a Sisters of Mercy sötét világát nyomja fullba, egy 2008-ban elhagyott pénzügyi közvetítő iroda nyomott hangulatával. Egy harcok dúlta, romos kávéház asztalánál foglal helyet Philip, csak nem bőrszerkóban, hanem olyan fényesen kirittyentve, mintha öt perccel korábban még púpozott krumplisalátás tányérral billegett volna az Operabálban. Annyira a helyén van, mint szovjet tank a csúszós macskakövön. A porba hullott vörös csillag és a kihúzott telefonzsinór mellett még egy parkoló fekete autó a legfőbb hangulatkeltő elem, benne a felvillanó fényre nyakát tekergető állambiztonsági emberrel, aki nyilván egy guriga vécépapírral várakozik, hiszen akinek vaj van a fején, hadd szarjon be egy kicsit. Hát ilyen környezetben tényleg „nem könnyű érzelemmentesen szemlélni a megidézett korszakot”. Nem is sikerül, de nem azért, mintha annyi érv csapna össze, mint egy 1956-os Petőfi Kör-vitán.

A Szabadság tér ’56-ot ugyanis a Kisváros színészeinek fellépései színesítik, Jászai László az ittas házmester dühével, Lux Ádám meg egy hat gyerekét egyedül nevelő apa megrendültségével szaval párthatározatokat és visszaemlékezés-részleteket, és teremtenek ezzel hangulatot bármihez, lakógyűléshez vagy válóperes tárgyaláshoz, csak nem a tárgyilagos elemzéshez vagy a kritikus szembenézéshez.

„E műsorban feladatunk a kommunista felelősök megnevezése is” – mondja Philip a nemzeti emlékezet Visinszkijeként, és ez aztán úgy történik, hogy adásról adásra Reviczky Gábor hangján halljuk egy-egy pártfunkcionárius életrajzának felolvasását, olyan kéjes tónusban, mintha az „1945 óta tagja a kommunista pártnak” Bolgár György szexregényének legfülledtebb mondata lenne.

Hogy valaki miért csatlakozott a második világháború után a kommunista mozgalomhoz – talán mert az egész családját elgázosították –, az itt fel sem merül, nincsenek előzmények, a Gonosz öröktől fogva létezik a Szabadság tér ’56 fekete-fehér világában, bár a társadalmat elnyomókra és elnyomottakra osztó totalitárius elméletet pár évtizede meghaladta a történettudomány. Ahogy a NER Kommunizmuskutató Intézetének adatbázisát is ideje lenne frissíteni, hogy Medgyessy Péternél ne az szerepeljen legutolsó információként, hogy „1990-től a nemzetközi pénzvilágban dolgozik”, és Pozsgay Imrével is történt egy és más azóta, hogy 1989-ben a Politikai Intéző Bizottság tagja lett. Például a NER-ben megkapta a kommunizmus legádázabb ellenfeleinek kijáró Petőfi-díjat. (Felkészül: Ernyey Béla.) Azt az olvasókra bízom, hogy ilyen kutatói munka láttán ne csak az államszocializmus bűneivel, de a Kommunizmuskutató Intézet költségvetésével is szembenézzenek.

Bár az 56-os forradalom és szabadságharc röplapjai a legkülönbözőbb követeléseket fogalmazták meg, és a reformkommunistáktól az antiszemita pogromozókig mindenféle elemek szerepet vállaltak a kritikus napokban, a Szabadság tér ’56 koncepciója úgy rendezi el az októberi eseményeket, mint a mágnesek a vasreszeléket a fizikaórán. Akik ebben segítettek, Szerencsés Károly történész és Horváth Attila jogtörténész, nem a hazai 56-kutatások első vonala, de ez a páros már örvendetes előrelépés ahhoz képest, hogy a Szabadság tér ’89-ben még a szabadkőműves világösszeesküvés, a nagy angolnapusztulás és a balatonőszödi kormányüdülő privatizálása közti páratlan összeesküvéseket meglátni képes Raffay Ernő volt a visszatérő vendég. Lehet, hogy őt most éppen Kirgizisztánban pihentetik.

A nevezett szakértőktől persze ne várjuk a múlt és a nemzeti emlékezetpolitika olyasféle problematizálását, hogy mennyire etikus 14-16 éves fegyveres gyerekekkel kiplakátolni a várost, és hogy példaképnek nevezik meg a „pesti srácokat” azok, akik a saját gyerekeiknek azt se engednék meg, hogy ennyi idősen rágyújtsanak, nemhogy fegyvert ragadjanak. Ám az elhangzik, hogy az igazi pesti srácot onnan lehet felismerni, hogy „nincs inge, mert azt már réges-rég föltépkedte”. Hát, ez elmondható a Shygysról is.

(Mielőtt a Pesti Srácok megint az 56-os hősök gyalázásával vádolna – vajon aki a 300 című filmet kritizálja, a spártai hősökön élcelődik? – és útnak indítják az ominózus fekete autót, amolyan horngyulásan „hadd mondjam el azt”, hogyha van meggyalázása a „pesti srácok” emlékének, akkor az éppen a Pesti Srácok-portál, mert van különbség aközött, hogy teljesen esélytelenül lépünk föl a világ legerősebb hadserege ellen, vagy állami pénzekkel kipufajkázva lövöldözünk kifelé a pártház ablakából. Az ilyeneket nem „pesti srácoknak” hívták, hanem ávósoknak.)Persze a Szabadság tér ’56-ban is felbukkant már a Keménykalap és krumpliorrba illő Dózsa László, hogy elmesélje szabadságharcos emlékeit, bár ezúttal nem tette hozzá, hogy tízórás műtéttel mentették meg az életét – Christiaan Barnard első szívátültetése sem tartott ennyi ideig –, de az aktuális sztárvendég ezúttal Kárpáti Gyuri bácsi volt. Róla a hamis Zádor-levél óta tudjuk, hogy szintén nem áll tőle távol a simlizés. Új valuta bevezetését lehetne alapozni ezeknek az embereknek a beszámolóira világháborút követő infláció idején, annyi fedezet van minden szavuk mögött.

Ám a Szabadság tér ’56 legutóbbi adásának csúcsa az volt, mikor a műsorvezető bemondta: „A történetírás mai állása szerint 200 és 300 közé tehető a forradalom miatt elítélt és kivégzett áldozatok száma. Valójában persze sokkal többen voltak.” És aztán nem derült ki, hogy Rákay Philip milyen eddig nem ismert dokumentumokra bukkant, amik helyesbítik az elfogadott számot.

Még jó, hogy nem mondott kétmilliót.