“Az autizmus idegi-fejlődési rendellenesség, ami csökkent mértékű társadalmi kapcsolatokban, kommunikációs képességekben, abnormális viselkedési és érdeklődési mintázatokban nyilvánul meg. Bár a rendellenesség eredete ismeretlen, a genetikai tényezők fontosnak tűnnek. Okait jelenleg is kutatják” – fogalmaz szűkszavúan a Wikipedia szócikke a témával kapcsolatban. Az érintett családok számára persze a szimpla leírás édeskevés, elsősorban az esetleges gyógyulás lehetősége, a fejlesztési információk a legfontosabbak, s az interneten legalább sorstársakat találhatnak, ha megoldást nem is. Az autisták egy része viszont, akik az esetek többségében a csodálatos képességekkel rendelkező, társadalmi szempontból többé-kevésbé jól funkcionáló Asperger-szindrómások közé tartoznak, furcsaságaikkal, képességeikkel elbűvölni látszanak az írókat, rendezőket.

A legtöbb vélemény szerint az egyik első beazonosíthatóan autista ábrázolás a 19. századból származik és Sir Arthur Conan Doyle nevéhez kötődik. Igen, Sherlock Holmes, akit Doyle saját bevallása szerint egy ismerőséről, dr. Joseph Bellről mintázott, személyiségjegyei alapján nagy valószínűséggel Asperger-szindrómás, azaz “aspie” volt, még ha a kifejezés nem is létezett akkoriban. Ebből egyenesen következik, hogy kedvenc orvosunk, a morc dr. House is autista. Publikusan ugyan senki nem ismerte el, de a neten folyó spekulációk, amelyekben aspie-k is részt vesznek, erre az eredményre jutottak. Néhány kutató szerint Isaac Newton és Einstein is autisták voltak, de ezt a véleményt mások vitatják. Ahogy Bill Gates sem igazolta vissza a vele kapcsolatos “diagnózist”, de ettől még elterjedt vélemény, hogy a világ egyik leggazdagabb és leghatalmasabb embere is aspergeres. 

A nagyközönség számára az első “igazi” autista ábrázolás az Esőember Raymond Babbittja volt, és bár négy Oscart hozott az alkotóknak, kezdetben Dustin Hoffmann nem akarta elvállalni, míg meg nem látta a Leslie Lemkéről szóló híradásokat. Az autista és vak fiatalember 16 éves koráig sem beszélni, sem járni nem tudott, amikor hirtelen elkezdett emlékezetből teljes zongoradarabokat játszani, később pedig énekelni is.

A Rain Man sikere után több autizmussal foglalkozó mű is született; bár soha nem mondták ki, a Forrest Gump is egyértelműen ezt a trendet lovagolta meg. A filmes ábrázolások azonban, lehettek bármilyen korrektek, mint például Hoffmann alakítása, amellett, hogy felhívták a figyelmet az autizmusra és valamennyi információt is adtak róla, egyoldalúvá tették a közelképzelést a témáról. Ez csak azért baj, mert az autizmus egyik fontos jellemzője, hogy szinte bármilyen lehet. Miközben léteznek soha nem kommunikáló, időnként akár halálosan és megmagyarázhatatlanul erőszakossá váló zavart autisták, többen azt állítják, hogy az autizmus nem betegség, nincs szükség a gyógyítására és még a kisebbségként való elismertetésük is felmerült.

Az aspergeresek ugyanakkor csak kis részét alkotják a tünetegyüttessel élők csoportjának. “Az én fiam viszont, az autista gyerekek többségéhez hasonlóan és a közfelfogással ellentétben, nem rendelkezik ilyennel [csodás tulajdonsággal], hacsak azt a figyelemre méltó képességét nem számítjuk, hogy többutcányi távolságról meghallja, amint kinyitnak egy chips-es zacskót” - érzékeltette a különbséget Nick Hornby brit író a Vájtfülűek brancsa című könyvében.

A néha mutánsokhoz méltó különleges képességek a tényektől függetlenül lenyűgözik a “normális” embereket; nem véletlen, hogy a legtöbb irodalmi, filmes feldolgozás ilyen típusú autistákról szól. A magyar nyelven mostanában megjelent könyvek közül jó példa az Animus kiadó Millenium-trilógiájának Lisbethje, aki szociális hiányosságait, például a félelem mint érzelem hiányát képes a maga javára fordítani. Persze az ő esetében is megjelenik a szuperszónikus számítógépes tudás, ami jellemzően megmagyarázhatatlan, “csak úgy van”. Lisbeth kikéri magának a sajnálatot és a szánalmat, nincs szüksége segítségre és sokak által egyszerűnek vagy inkább primitívnek tartott jelleme varázslatos másságával még a főszereplő újságírót is háttérbe szorítja. A könyvből készült filmben Lisbeth autizmusát a trailer alapján nem hangsúlyozzák, még feministának is nevezik a lányt, pedig mi sem állhatna tőle távolabb.

A Metropolisz kiadónál megjelent A sötét sebessége főszereplője, Lou Arrendale a nem túl távoli jövőben dolgozik bioinformatikusként, kihasználva kivételes sémafelismerő tehetségét. Az aspie-k képességeit tiszteli a társadalom és munkát is ad nekik. A Lou-t körülvevő emberek nagy része szinte már utópisztikusan toleráns a történetben, s ez a tény a tudományos fejlettségnél is egyértelműbbé teszi, hogy nem a jelenben járunk. A krimibe illő cselekményrészek és téma miatt az ismeretterjesztés mellett a történet ráadásként letehetetlenül izgalmas is, de a lényeg az autista szemszögből történő történetmesélés. Lou személyiségének és világlátásának hiteles megjelenítése nem véletlen, az író, Elizabeth Moon fia is autista, ennek ellenére ritka, hogy egy átlagos képességű ember ilyen valóságossá tudja tenni az eltérő gondolkodást – legalábbis Moon könyvét aspergeres bloggerek is dicsérték.

Mert ha sok autista be van is zárva a saját kis világába, azok, akik el tudják mondani, mi zajlik a fejükben, megteszik. Jerry Newport és felesége, Mary három könyvet írtak saját tapasztalataikról, és előadásaikkal folyamatosan járják Amerikát, hogy minél több embernek tudják elmesélni élményeiket. Daniel Paul Tamnet és Temple Grandin szintén önéletrajzban meséltek az autista létről. Magyar szerzőtől nem találtunk saját könyvet, annál bővebb viszont a témával első kézből foglalkozó blogok köre. Némelyikben már nem találunk friss bejegyzést, de akit érdekel, mit gondolnak az autisták, hogyan látják a többségi társadalmat, annak érdekes olvasmányt jelentenek.

KM