Lehetnénk-e a horvátok helyében? Dénes Ferenc sportközgazdász szerint ez az a kérdés, amit lehetetlen megválaszolni. "A két ország futballja markánsan más utat jár be. Egészen más a megközelítés, míg a magyar futballvezetés 2010 óta abban gondolkodik, hogy egyszerre kellenek kiváló játékosok, eredményes klubcsapatok és eredményes válogatott, addig a horvátok a képzésre helyezték a hangsúlyt. A labdarúgás náluk egyértelműen egy képzési iparág.

Nem véletlenül vannak a világ tíz legnagyobb játékjog-értékesítő nemzete között. Szezonról szezonra százas nagyságrendben igazolnak el külföldre a játékosaik, ami elképesztő szám"

– kezdte értékelését a hvg.hu megkeresésére Dénes Ferenc, aki a 2012-es horvát–magyar Eb-rendezői pályázat előkészítése alatt személyes tapasztalatokkal is gazdagodott déli szomszédaink futballjáról: "Bár pontos számok nincsenek, azt a horvát labdarúgás vezetői nem egyszer hangsúlyozták, mennyire irigylik a magyaroktól, hogy jelentősen több szerepet vállal az állam a labdarúgás finanszírozásában. Horvátországban a bevételek és így a klubok költségvetésének legnagyobb részét a játékjogok eladásából befolyó összeg teszi ki. Tudatosan így épült fel a rendszer."

MTI / AP / Pavel Golovkin

Dénes Ferenc szerint a helyzet jól leírható egy baletthasonlattal. Ha egy ország tízévente csak egy kiemelkedő tehetséget tud kitermelni, megéri-e országos szinten teljes hálózatot kiépíteni és fenntartani, hogy az első pillanattól a végéig a lehető legprofibb körülmények között készüljön, vagy 15-16 éves korában inkább el kell küldeni egy külföldi elitiskolába. A horvátok a labdarúgás terén az utóbbi utat járják inkább.

"Az egy másik kérdés, kevésbé gazdasági, mint inkább szociológiai, kulturális megközelítés, hogy a horvátokban milyen erős a nemzeti öntudat. A labdarúgás mind a mai napig az egyik legőszintébb népi szórakozás. A horvátok vívták az utolsó háborút Európában, azt most hagyjuk, hogy győztesként vagy vesztesként, de önállóan keveredtek ki belőle. Ilyen téren, pedig ugyanazt tették, mint az előző száz évben minden állam, amelyik hasonló helyzetbe került: a sporton keresztül igyekezett megmutatni magát a világnak."

������ Croatian fans were celebrating until the early hours of the morning after reaching the #WorldCup final...

(������ @Newsflare)#ENGCRO pic.twitter.com/6TjHFH4Iy0

— The Sportsman (@TheSportsman) July 12, 2018

Dénes Ferenc úgy látja, a horvát modell a holland futball 70-es, 80-as évekbeli felépítését idézi, ott akkor szintén a kimagasló képzésre építve neveltek, majd adtak el potenciális világsztárokat külföldre, játékosaik pedig klubszinten Olaszországban, Spanyolországban vagy épp Németországban érték el a legnagyobb sikereiket. A válogatottjuk közben többször is eljutott a legnagyobb tornák döntőibe, elődöntőibe.

Sose nullázták le őket

Marosi Gergely sportújságíró szerint nemcsak a futball-, de alapvetően a két sportmodell is eltérő Magyarország és Horvátország esetében.

MTI / Illyés Tibor

"Ne felejtsük el, hogy profi know-how-ban a volt Jugoszlávia utódállamai évtizedekkel jártak előttünk, és az egész sportélet csapatsportközpontú volt. A jugoszlávok az érmeik majdnem harmadát csapatsportokban nyerték az olimpián, Magyarország esetében, ahol nem csapatsportközpontú a struktúra, ez 4,7 százalék. A jugoszláv játékosok legálisan profinak állhattak – Magyarországon ez sokáig tilos volt, és amikor feloldották, akkor meg korhatáros – és kiépültek az edzői-ügynöki struktúrák is, ami nagyban segítette a játékosáramoltatást" – utalt a történelmi különbségekre Marosi Gergely.

Hiába alapozta meg az 50-es, 60-as évek spanyol futballsikereit a Real Madridnál Puskás, a Barcelonánál pedig Kubala, az ő eredményeik nem hoztak visszacsatolást a magyar focinak. A horvátok viszont megoldhatták, és meg is tudták oldani, hogy a nyugati szemlélet idejekorán meghonosodjon a futballjukban.

"A külföldön dolgozó edzők hazahozták a tudást. Plusz a mentalitás, plusz a tudat, hogy a nyugati profi élet vonzó a gyerekeknek, és olyan cél, amelynek eléréséhez nagyon sok példaképet látnak maguk előtt. Már az 1996-os Eb-n – a független Horvátország első Európa-bajnokságán – 15 légiósuk és 12 topligás játékosuk volt. A jugoszláv futball pedig egyik fénykorát élte az 1980-as-1990-es évek fordulóján, ha az ország nem esik szét, alighanem az 1992-es Eb-n és az 1994-es vb-n is minimum elődöntő-esélyes lett volna."

Távol tartják magukat a jugoszláv sikerektől

"Horvátországban a válogatott szintű futball nemzeti ügy"

– mondta Szerbhorvát György vajdasági származású szociológus, amikor arról kérdeztük, szociológiai szempontból milyen jelentősége van a labdarúgásnak és hatása a sportágban elért sikereknek. Szerbhorvát György szerint az országban, amelynek egyes régiói súlyosan leszakadtak, óriási elvándorlással küzdenek, rendkívüli dolognak számít, nagy sikerélményt nyújt a válogatott és az országban kinevelt, külföldön játszó horvát labdarúgók remek szereplése.

AFP / DPA / Anreas Rosar Fotoagentur

A térségben a klubfutballt 1991-ig, Jugoszlávia felbomlásáig elsősorban négy csapat – a horvát Dinamo Zagreb és a Hajduk Split, valamint a szerb Crvena Zvezda és a Partizan Beograd –, valamint ezek ultráinak vetélkedése határozta meg.

"Ahogy azt mondani szokták, a délszláv háború a focistadionokban tört ki.

Kilencvenben már hatalmas verekedések voltak Zágrábban, de nemcsak a szurkolók, hanem a pályán a focisták is egymásnak estek. Később ezek az emberek szerb és horvát oldalról is mentek a frontra: vagy mert behívták őket, vagy önkéntesként"

– magyarázta Szerbhorvát. Hozzátette: az indulatok még mindig fortyognak, a nacionalista hőzöngésnek, a nemzeti érzések kifejtésének pedig még ma is terepe a foci.

Full-time#WorldCup #QuarterFinals#RUS 2-2 (3-4 p) #CRO

And this was the celebration of the croatian ������������ fans after the penalty from @ivanrakitic ������������ touching!pic.twitter.com/cJ1OmGxAU1

— FIFA WorldCup Trivia (@Trivia_WorldCup) July 7, 2018

A horvátok például még azoktól a sikerektől is távol tartják magukat – hiszen elnyomottnak érezték magukat a szerben által –, amelyeket a labdarúgóik még jugoszláv színekben értek el. Azokat – mondta a szociológus – szerb eredményeknek tartják, s futballtörténelmüket tulajdonképpen a függetlenedésüktől számítják, azok az eredmények fontosak nekik, amelyeket már önállóan, a maguk erejéből értek el. Pedig lenne mire örömmel emlékezni, hiszen 1987-ben a jugoszláv U20-as válogatott ifjúsági világbajnokságot nyert olyan horvát játékosokkal – Davor Sukerrel, Robert Prosineckivel, Zvonimir Bobannal –, akik később a horvát aranygeneráció gerincét is adták.

AFP / DPA / Anreas Rosar Fotoagentur

Azét a csapatét, amely az 1998-as vb-n az elődöntőig jutott, ahol a későbbi győztes franciáktól kapott ki 2-1-re, végül bronzérmes lett. "Ez a siker is hozzájárult a kilencvenes években a háborút követően kifejlődött, a szerbektől visszaszerzett területek felett érzett nemzeti eufóriához" – mondta Szerbhorvát.

De nemcsak futball-, hanem egyéb sportsikerekre is rendkívül büszkék a horvátok, így például a vízilabdában, a kézilabdában vagy a téli sportokban elért eredményekre is. "Egy sikertelen országnak ez egy olyan töltet, amivel kompenzálni is tud" – magyarázta a sport társadalomlélektani funkcióját Szerbhorvát György.