Focinyár 2018
Van-e ennél nagyobb sportesemény a világon? Egyesek szerint az olimpia az, mások állítják, a labdarúgó világbajnokság a csúcs. Most, közvetlenül a döntő után, annak hatása alatt, utóbbiakkal értünk egyet. Ezen az oldalon felidézheti a pillanatokat, amelyek ezt igazolják.
„Za dom spremni”, azaz Készen a hazáért – ezzel kezdődik az a dal, amit Dejan Lovren hátvéd és a horvát fociválogatott több tagja énekelt vidáman az oroszországi labdarúgóvébén, miután a csapat 3:0-ra legyőzte Argentínát. A „Za dom spremni” körülbelül olyan, mintha a németek a Sieg Heil! náci köszöntést, vagy a magyarok a Kitartás! nyilas csatakiáltást harsogták volna. A horvát jelszót a második világháború idején a horvát fasiszta bábállamban használták, és azt a „nemzetvezető”, a háború után Argentínába, majd Spanyolországba menekült usztasa vezér, Ante Pavelic találta ki 1932-ben.
A Lovrenék által énekelgetett dal szerzője Marko Perkovic, aki az 1991–1995-ös horvát függetlenségi háborúban fegyverrel harcolt, és akit a szövegei miatt több európai országból is kitiltottak már. Nemcsak a kezdő sor ütős, hanem az is, hogy a dalban azzal fenyegetik a „csetnik szerb söpredéket”, hogy Szerbiában is utoléri őket a horvátok bosszúja. És hogy mennyire nem véletlen a dalválasztás, mutatja: Perkovicot az Oroszországból diadalmasan hazatért horvát válogatott tagjai arra kérték fel, kísérje el őket a repülőtérről a zágrábi belvárosi ünneplés helyszínére.
A „Za dom spremni” nem először hangzott el nyilvánosan horvát válogatott játékos szájából. A 2014-es brazíliai vébé előtti egyik selejtező meccs után Josip Simunic kiáltotta a több tízezernyi szurkolónak, hogy „za dom”, és jött a válasz is: „spremni”. Simunicot a mutatványáért több meccstől is eltiltotta a FIFA, így nem utazhatott el Brazíliába sem.
A nemzettudat és a foci kapcsolata sok országban erős, de kevés olyan hely van, mint Horvátország, ahol a szélsőjobb és a válogatott között feltűnően jó a viszony. Ami elsősorban azzal magyarázható, hogy a titói Jugoszlávia éveiben a horvát klubcsapatok ultrái, közülük is leginkább a Dinamo Zagreb kemény magjának tagjai tartották életben a nemzeti érzelmeket. Amikor pedig az 1980-as évek végén megindult az államszövetség szétesése, az első véres horvát–szerb szurkolói összecsapás a Dinamo zágrábi stadionjában, a Maksimirban robbant ki 1990 májusában.
A vendégcsapat, a belgrádi Crvena Zvezda szurkolói csoportja, azaz „a Hősök” (Delije) a meccs előtt összecsapást provokált a Dinamo kemény magjával, a Bad Blue Boyszal (BBB). A tömegverekedésbe a játékosok is beszálltak, és Zvonimir Boban, a Dinamo kapitánya megrúgta a jugoszláv hatalmat jelképező egyik rendőrt. „Ott álltam, és kockára tettem az életemet, a játékoskarrieremet, minden mást, és mindezt egy dologért, a horvát ügyért” – mondta később a hazájában nemzeti hősként ünnepelt focista, akit 2016-ban egyébként a FIFA egyik főtitkárhelyettesévé választottak.
A BBB tagjai közül sokan fegyverrel vettek részt a délszláv háború szerbek elleni harcaiban. Valószínűleg sokszor szembetalálkoztak a szerb „hősökkel”, akik általában a szélsőséges szerb hadúr és maffiózó, Zseljko Razsnatovics Arkan szabadcsapatainak tagjaiként jelentek meg a frontokon. Az elesett horvát ultráknak emlékművet is állítottak a Maksimir Stadion közelében. A Dinamo kemény magja mindig is nehezen kezelhető volt, amit az is mutat, hogy még a horvát függetlenséget elhozó egykori államfővel, az 1999-ben meghalt Franjo Tudjmannal is szembeszállt. Az elnök hirtelen ötlettől vezérelve egyszer úgy döntött, hogy Croatiára változtatja a Dinamo szerinte túlzottan kommunistának tűnő nevét. A BBB fellázadt, és elérte, hogy a csapat megőrizhette a nevét.
A nacionalizmus mellett rendületlenül kitartó BBB egyébként folyamatosan a lázadás állapotában van. Most éppen azt szeretné elérni, hogy valóban büntessék meg azt a Zdravko Mamicot, aki játékosügynökként és Dinamo-vezetőként egyszerre tevékenykedve évekig vitatható módon hatalmas összegeket tett zsebre a Dinamo-játékosok – köztük a most is válogatott Luka Modric vagy Dejan Lovren – külföldre szerződtetéséből. Mamic végül egyéb bűnügyek miatt is – részben Modric valószínűleg hamis tanúvallomása okán, amellyel nem mártotta be őt a bíróságon – hat és fél éves büntetést kapott. De az elől is átszökött Boszniába, amellyel Horvátországnak nincs kiadatási egyezménye.
A horvát labdarúgás természetesen nem vákuumban létezik, az 1991-ben szétesett Jugoszlávia valamennyi utódállamának stadionjaiban ott vannak a soviniszta szurkolói csoportok. A hétköznapokban amúgy szerencsére érezhetően mérséklődő kölcsönös balkáni gyűlölet azért az oroszországi vébén is megmutatkozott. Koszovóból elmenekült albánok már Svájcban született ottani válogatott focistává vált gyermekei – Koszovó 2008-ban szakadt el hivatalosan Szerbiától – minden egyes góljuk után odafordultak a szerb szurkolókhoz, és az albán nemzet jelképét, a kétfejű sast mutatták a tribün felé. Bár Granit Xhaka és Xherdan Shaqiri viselkedését sokan ítélték el joggal, az általában kimaradt a híradásokból, hogy a szerb szurkolók előszeretettel skandálták a Svájc elleni meccsen az „Ölj, vágj, hogy egy albán se maradjon” rigmust. Sokan mindehhez stílusosan a srebrenicai tömeggyilkos, Ratko Mladics volt boszniai szerb főparancsnok arcképét megörökítő pólót viseltek.
Figyelemre méltó volt az is, ahogy Mladen Krsztics szerb szövetségi kapitány reagált a svájciaktól elszenvedett vereségre. „Ugyanúgy a hágai Nemzetközi Törvényszék elé küldeném a német bírót, mint ahogy a nyugatiak minket oda küldtek” – mondta, és ezzel gyakorlatilag szolidaritást vállalt az ENSZ-törvényszék elé citált háborús bűnösökkel.
NÉMETH ANDRÁS
