Mit szólhatnak az után, hogy befutott hozzájuk a Kommunikációs irányvonal a magyar kormányt antiszemitizmussal vádoló hangokra c. brosúra?

Védeni a védhetetlent igazi kihívás persze (dehogy van itt büdös, rosszul tetszik érezni), a nehézségek pedig – elvtársak –, azért vannak, hogy legyőzzük őket, de akkor is. Az, hogy egy demokratikus parlament elnöke részt vesz a nyilas parlament tagjának (a szélsőjobbos emigráció irodalmi kabalájának) gyászrituáléján, körülbelül olyan, mint... mi is? Mintha az USA gyámhatóságait felügyelő szövetségi hivatal vezetője részt venne a Roman Polanski tiszteletére adott fogadáson. S ott hosszasan fejtegetné, Polanski nemcsak kiváló rendező, de a gyerekek barátja is. A gyámhatósági vezető otthon, szülői és pedagógusi szervezetek előtt olyan sikerrel tudná kidumálni a dolgot, mint diplomatáink a Nyirő-ügyet.

Nincs könnyű dolguk a magyar nagyköveteknek, s nemcsak az ominózus eset miatt. Még azoknak sem, akik keleti hátszélben állnak. Vegyük mondjuk a bakui emberünket. Kicsit problémás lehet elhitetni neki a fogadó ország vezetésével, hogy a főnök tényleg komolyan gondolja, miszerint „Közép-Európának központi kérdés az energiabiztonság”, s orvosolni kell a helyzetet, hogy „a német és az orosz világ között elhelyezkedő, észak-déli irányból nézve a Balti-tengertől az Adriai-tengerig húzódó térség” nem rendelkezik jelentős energiaforrásokkal, gáz- és olajmezőkkel... Ráadásul a kommunizmus alatt centralizált rendszer működött Közép-Európa és Oroszország között az energiaellátás területén is, így észak-déli fejlesztésekre egyáltalán nem volt lehetőség.” Nem egyszerű ez az után, hogy a Vezénylő Tábornok kihátrált a Nabucco-projektből. De a moszkvai követünknek sem fenékig tejfel, mert Oroszország budapesti követe diplomatikusan őrjöng a formálódó Horthy-kultusz miatt, így aztán tök felesleges volt csontig benyalni az ottani NER-állampártnak. (Mondjuk ez sem akármi, egy Sztálin-rehabilitáló kormány diplomatája kiakad a Horthy-rehabilitáláson. Így kerek a világ, nem?) De a legrosszabb helyzetben a pekingi követségünk vezetője és gazdasági szakdiplomatái vannak. Akik ugyebár előnyös kétoldalú megállapodásokon dolgoznak. Úgy kéne ezeket tető alá hozni, hogy a kretén munkaadójuk világgá üvöltötte, hogy ő bizony szabadságharcot vív. Ergo, a kínai tárgyalófél pontosan tudja, mennyire rosszban van a Nyugattal, vagyis mennyire kiszolgáltatott mindenki jóindulatának, aki nem a Nyugat. Ez a keleti oldal. A nyugati meg...

Ha már Horthy a példakép: neki legalább volt annyi esze, hogy a bécsi döntések idején (melyek végkimenetele ugyebár volt olyan fontos neki, mint Orbánnak az IMF-tárgyalás) elkussoltassa a bércsahos zsebsajtóját. „Az új katonai közigazgatás vezetőinek a lelkére kötötték, hogy tilos az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Németország és Olaszország támadása és becsmérlése. Jugoszláviáról rokonszenvesen kellett írni, és szintén tilos volt a vele szemben támasztott területi követelésekről írni. Franciaország és Nagy-Britannia bírálata szintén csak a 'jó ízlés határain belül' volt megengedett.” (Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély 1940-1944. Jaffa Kiadó, 2011. 70-71.o.) A legyőzött Franciaországé. Ez volt az Észak-Erdélybe való bevonulás után. Amikor már – az IMF-hitellel szemben – megkaptuk, amit akartunk. Sőt, az 1942 szeptembere és 1943 augusztusa közötti főszerkesztői értekezletek anyagai szerint „az akkori sajtónak felsőbb utasításra egyszerre kellett német- és angolbarátnak lenni” (Thomas Schreiber: Életmorzsák. I.A.T-Noran, 2009. 41.o.) Tehát a Hitler-szövetséges Magyarország sajtója tett gesztusokat, nem is kicsiket, az ellenséges Anglia felé. Nyissuk már ki a papíron, államjogilag uniószövetséges „nemzeti oldal” sajtóját! Hány éles Kína- és Oroszország-ellenes kirohanást olvashatunk ott, és hány USA- és IMF-ellenest? Ilyen háttérrel diplomatáinknak annyi esélyük van, mint Teréz anyának a pornó-Oscarra. Ők azok a parlamenterek, akiket a sajátjaik lőnek hátba. Szittyamód nyilazva.