Már a szélsőjobb sem a régi. Ma ezt ugyan nehéz elképzelni, de voltak idők, amikor a szélsőjobboldalon még mindenki heteroszexuális volt és keresztény, a hazájához pedig hűséges. Legalábbis ezt mesélik.

Napjainkra teljesen más lett a helyzet. A liberalizmus vírusa megfertőzte a radikálisokat. Ami a szexuális erkölcsöket illeti, ki ne emlékezne Nikkire a Magyar Gárdából. A hagyományos családmodellhez való viszonyát a sajtó is tárgyalta, méghozzá a sokat sejtető „150 pornófilmben tömik a szőke gárdistát” címmel (és fotókkal illusztrálva). Ez valószínűleg túlzás, mert beszámolók szerint nem minden filmben tömtek, némelyikben lányok combjai között mutatkozott furcsa helyzetekben, mert hát a művésznő produkciója mindenképpen furcsának mondható azokban a körökben, ahol a homoszexualitás természetellenes bűnnek számít. Na, de nála is messzebb ment a liberalizálódásban a Jobbik szóvivője, aki melegfelvonuláson benga fekete férfiakat ölelgetett. Utóbbi eset jól mutatja, hogy a mai jobbszélen már a rasszizmus sem szent. Régen alapkövetelmény volt.

Aztán ott van a kereszténység. Ezt, mondjuk, a szélsőjobboldalon soha nem kellett tartalmilag nagyon komolyan venni, a szeresd felebarátodat parancsolatot például elég nehéz betartani lincselés meg Dunába lövetés közben, de azért mégiscsak volt ennek a keresztény önmeghatározásnak jelentése a pogány hiedelmek ellenére, méghozzá az, hogy nem zsidó. Azért ez a minimum. És ma már ebben sem lehetünk biztosak. Mi garantálja, hogy mindenki árja ott, ahol évekig alelnök lehetett egy bibsi? Ráadásul az illetővel nem a származása miatt szakítottak, mert ők, ahogy mindig el is mondják, nem antiszemiták. Ami vagy igaz, vagy nem. Ha igaz, akkor kapituláltak a "zsidók" előtt. Ha nem, akkor hazudnak, az viszont szerintük olyan "zsidós" dolog. Akár így, akár úgy, ez a szélsőjobb nem méltó az elődeihez.

Melegek, fekák, zsidók – van itt minden. Ha nem lenne az eltántoríthatatlan ragaszkodásuk a magyar anyaföldhöz, a végén még össze lehetne keverni a radikálisainkat a homoerotikus cionisták 68-as nemzetközi brigádjával.

De ha máshoz nem is, a hazához hűek maradtak – eddig. Elhagyni a szülőföldet kényelemből vagy számításból, a jobb élet reményében vagy valamitől menekülve: nem, nem, soha. Itt élned, halnod kell. Ez a nemzeti parancsolat, amit csak a kozmopolita liberálisok tartanak romantikus giccsnek, és csupán a gyökértelen bitangok szegnek meg. Az igazi magyar kuruc nem hagyja el az őrséget. Ezért, ha esetleg kiderülne, hogy miközben ő itthon küzd a kommunistákkal, a zsidókkal, a multikkal, a cigányokkal és az internet valamennyi labanc fórumozójával, addig a főkuruc kaliforniai otthonában képviseli hősiesen a nemzeti ügyet, bizonyára felteszi magának a kérdését: ha Nikkitől, a szóvivőtől és Csanádtól megszabadultunk, akkor ez a jenki meddig éget minket?