Azokon a mámoros éjszakákon, amikor gyermekei megfogantak, alulírott állampolgárnak eszébe sem jutott, hogy eme tevékenységével miféle kormánytámogatásokra szerez jogosultságot és szeretne kételkedni benne, hogy gyermekei anyja végzett volna eközben hasonló számításokat. Alkalmasint a kormány eszükbe se jutott. (Később aztán évek teltek el, amikor – átmenetileg megfelelő jövedelemmel rendelkezvén – az sem jutott eszükbe, hogy családi pótlékot igényeljenek. Úgy vélték, hogy gyerekeik felnevelése az ő dolguk, s elég jó érzés volt, hogy ennek eleget is tehettek.) Alulírott állampolgárnak, gyermekei anyjának, immáron adófizető gyermekeinek, hasonló alkalmakkor ma sem jut eszébe a kormány. Akkor viszont gyakorta – s nem túl kedvező jelzős szerkezetben –, amikor adóforintjaikat kormányuk hülyeségekre költi. Miként ma, az IMF-nek címzett egész oldalas hirdetésekre.

Kinek is szólnak ezek az Európa-kék újságoldalak? Bizonyára nem az IMF-nek, hiszen a nemzetközi pénzügyi szervezet sem a családi támogatásokat nem akarja csökkenteni, sem pedig ingatlanadót bevezetni. S ha mégis, a direct mail olcsóbb eszközeivel is eljut hozzá a „nem”. Bizalmat pedig – érzelmekkel nem rendelkező intézményként – egyetlen módon tud kifejezni: ha ad hitelt, avagy hitelgaranciát (most nem magyarázgatnám, a kettő egy és ugyanaz). Anyanyelvemen a hitel és a bizalom szintúgy ikerfogalmak. Tessék olvasgatni Széchenyit.

Azt a bizonyos hitelt pedig – mint minden hitelező – az IMF akkor adja, ha biztonságban látja pénzét. Ha bízik adósában. Ha fenntartható költségvetési pályát lát, amelyen bevétel, kiadás és tartozásállomány nem széttart, hanem össze. Kevésbé érdekli, hogy a magyar kormány többet vesz be, vagy kevesebbet ad ki. Ammá’ igaz: ha a kormány többet vesz be, vagy kevesebbet ad ki – miközben a belföldi és nemzetközi befektetők bizalmát még vissza kellene szereznie – nem gyorsul, hanem lassul a gazdasági növekedés. Csapdás helyzet, kétségtelen.

A befektetők bizalmát pedig éppen úgy nem lehet reklámmal visszaszerezni, mint az IMF-ét. Még ha a Magyar Hírlap, Nemzet, Népszabi helyett a New York Timesban is jelenik meg az egész oldalas hirdetés. A jogbiztonságot, adóbiztonságot, a kormány gazdaságpolitikájának következetességébe és összhangjába vetett hitet kell helyreállítani, akkor – idővel – megjön a bizalom. Hogy tiszteletet tanúsít-e az IMF, amint a kormány hirdetése követeli, azt nem tudom. A tisztelet, Oroszlánszívű Richárd korának elmúltával – mint Don Corleonétól, a neves keresztapától hallottuk – a szervezett bűnözés világának hol hatalomra, hol készpénzre váltható általános egyenértékese. Az IMF ennél hétköznapibb valutákkal, dollárral, euróval dolgozik. Viszont, akár érzelemmentes intézményként, akár érzelmeknek kitettebb szakértői útján, gyakorta találkozik ugyanezzel a cirkusszal. Valahányszor egy kormány nem tud nemzetközi segítség nélkül megállni a lábán. Ám ezt utálja választóinak bevallani. Argentínában például tízévente, menetrendszerűen. A fejlődő világ országaiban, Afrikában, Ázsiában folyamatosan. Néha Európában is. Már ha a bajba került ország demokrácia. A diktátorok kevésbé érzékenyek a közvélemény változásaira, ameddig a pretoriánus gárda támogatását meg tudják fizetni. Mégiscsak demokráciában élünk, a politikai marketingesek és kreatívok nagy örömére.

Élvezettel hallgattam az amúgy bágyadt hetvenes években, amikor rockerek politikai deklarációkba bonyolódtak. Oh, freedom. If you miss me in the back of the bus. Little boxes on the hillside. Hasta siempre, Commandante. Nyomta a Kossuth is, Petőfi is. Ameddig a zenei szerkesztők el tudták adni, hogy róluk szól.