Azok a régi szép idők.

„Amit a főpolgármester Gy. Németh Erzsébettel művelt, az kimeríti a bunkóság fogalmát” – nyilatkozta Tarlós István fővárosi Fidesz-frakcióvezető, miután Demszky Gábor húzódozott fölkérni a szocialisták által javasolt Gy. Némethet főpolgármester-helyettesnek, majd meg is tagadta azt. „Emberileg nem magyarázható az, amit Demszky Gy. Németh Erzsébettel csinált” – toldotta meg Tarlós, majd hozzáfűzte, hogy „nem érti, mi a baja Demszkynek Gy. Némethtel. A politikusasszony sok éve a Városházán dolgozik, tapasztalata és szakmai múltja érdemessé teszi őt a humánpolitikai főpolgármester-helyettesi posztra”, még azt is belengette, hogy mivel alkalmasnak tartják a posztra, Gy. Némethet frakciója kész megszavazni.

Nyilván a politikai zavarkeltés szándékával hangzottak el mindezek, ám ettől függetlenül Tarlósnak igaza volt. Én kiválóakat tudtam veszekedni Gy. Németh Erzsébettel, és vélhetően ma sem értünk egyet szinte semmiben, (legalábbis erre következtetek abból, hogy ő ma a Demokratikus Koalíció oszlopos tagja, mely szervezet rokonszenvindexemen valahol a Ku Klux Klan és Ferencvárosi Szurkolók Szövetsége között foglal helyet), de hamar megtanultam tisztelni munkabírását, fölkészültségét, alaposságát. Tudom, hogy ezek nem olyan tulajdonságok, melyeket a közvélemény egy politikus esetében respektál (ami természetesen hozzájárul ahhoz, hogy egy idő után csak lusta, nemtörődöm, üresfejű alakok maradnak a politikában), de ott, abban a garnitúrában, abban a koalícióban nemigen volt indok, hogy ne Gy. Némethet válasszák, vagy ha igen, azt illet volna közölni vele.

Az ügy hátterében persze az állt, hogy Demszky így kívánta egyengetni a befolyásosabbnak gondolt Hagyó Miklós útját, aki azután megkaparintotta a helyettesi posztot. Nem tegnap volt. Elmúlt már az is, hogy Tarlós István tudta, miként illik bánni egy tisztségre aspirálóval, pláne nővel.

Az immár főpolgármester Tarlós játszi könnyedséggel szárnyalja túl a korábbi bunkósági rekordokat, és szinte már föl sem tűnik, hogy a suttyógyűlde Fővárosi Önkormányzat hogyan kezeli Eszenyi Enikőt. Ráadásul ez esetben nem is egy pozícióra törő politikusról van szó, hanem egy Kossuth-díjas színészről (aki a díjat még akkor kapta, mikor az még ért valamit, mellesleg az első Orbán-kormány alatt), a Vígszínház jelenlegi igazgatójáról, akinek ebbéli ténykedését eléggé általános elismerés övezte, és akit ennek ellenére annyira se méltatnak, hogy nyíltan közöljék vele: coki. Vagy hogy nem tetszik a frizurád, vagy hogy nem passzol az elképzeléseinkhez, amit csinálsz, fedettpályás futballcsarnokot akarunk a Vígben, vagy hogy bocsika, a helyedet már odaígértük valamelyik haver unokahúgának, akinek nem jutott trafik. Ehhez képest az ülésről kitámolygó képviselők elsőre még azt sem tudták megmondani, hogy érvénytelenné vagy eredménytelenné nyilvánították a pályázatot, ami csak annyiban érdekes, hogy ha nem találtak eljárási hibát, és a pályáztatás érvényes, úgy legalább annyival tartoznak Eszenyinek, hogy megindokolják a megindokolhatatlant.

Az ügy hátterében persze az áll, hogy Eszenyi a Nemzeti Együttműködésben elvárható minimális meghunyászkodásra is képtelen, még Alföldi Nemzetiből kihajított darabját is hajlandónak mutatkozott befogadni, ezért úgy döntöttek, hogy a színházat odaadják egy színpadi kelléknek (értve ez alatt a kampányesemények szónoki emelvénye mögötti bamba ácsorgást), aki viszont ahhoz is hülye volt, hogy érvényes pályázatot adjon be.

Rémes, egyben igen szórakoztató, belegondolni, hogy a Főváros gazdái komolyan Balázs Péternek szánták a Vígszínházat: ez kiderül az egész megalázó procedúrából. Már az úgynevezett szakmai bizottságot is megkísérelték ennek érdekében gondosan összeválogatni. A grémiumot felerészben a politika tölti föl, így került bele Tarlós első számú bizalmasa, a Fidesz fővárosi frakcióigazgatója, továbbá Németh Szilárd rezsifelelős, aki ezek szerint ehhez is ért, illetve a minisztérium részéről Révész Mária, akit 2002 után elsőként operáltak ki az MDF-ből, hogy azután a Fidesz pécsi elnöke legyen. De legalább ennyire érdekes a szakma oldaláról érkezettek névsora is. Bodrogi Gyula megannyi szerethető figura legendás megformálója, egyebekben tündéri ember, de egy fővárosi színházat konkrétan már bedöntött, aligha predesztinálja arra, hogy mások pályázatát véleményezze.  Akinek szerepéhez elvben nem férhetne kétség, az Csiszár Imre, ő viszont az elvidnyánszkyzás legnemesebb hagyományait követve jelenleg beosztottja Balázs Péternek, így fair körülmények közt föl sem merülhetne, hogy zsűrizzen.

Mindezek ellenére a bizottság nem tudott egyértelműen állást foglalni, és erre való hivatkozással még próbálták kicsit kenegetni a döntést, nem mintha a tek. városatyákat a szakmai testület véleménye annyira befolyásolta volna az Új Színház vagy a József Attila Színház esetében.

És nem is kell, hogy kösse bármi, ugyanis megkérdőjelezhetetlen joguk van azt választani, akit akarnak. Csak a felelősség is az övék. Demszkynek is joga volt ragaszkodni Hagyóhoz, de nem tehet úgy, mintha ezzel a döntésével nem az egyik fő okozója lett volna a kétharmadnak. Tarlósék is futhatják tovább kulturális ámokfutásukat, de lesznek szívesek az érintettek és a nagyközönség képébe mondani, hogy, igen, pontosan akkora ripacsokat keresnek, mint ők maguk. Ám nemcsak bunkók, de gyávák is.

Még valami.

Nem tartozom Eszenyi Enikő leglelkesebb rajongói közé, az én kedvenc játszóhelyeimhez történetesen még nem nyúltak hozzá (és ezt csak azért írom le, hogy Bálint András, Mácsai Pál vagy Máté Gábor se érezze nyugodtan magát), de egészen bámulatos önfegyelemmel, saját intézménye és közönsége iránti alázattal tűri az egész komédiát. Annyival áll fölötte a Tarlós-, Csomós Miklós- (annak idején frakciótitkár volt, vagy mi, egészen kiválóan tudott paksamétákat becipelni az ülésekre – az Isten is kulturális főpolgármester-helyettesnek teremtette), Németh Szilárd-féle hacacárénak, mint amennyivel pályázata Balázs Péter fogalmazványának.