A zsidó mint szükséges rossz

"Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem.

"Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem. Tűrhetetlennek tartottam, hogy itt Magyarországon minden-minden gyár, bank, vagyon, üzlet, színház, újság, kereskedelem stb. zsidókezekben legyen, és hogy a magyar tükörképe - kivált külföldön - a zsidó. Azonban, minthogy a kormányzat egyik legfontosabb feladatának az életstandard emelését tartom, tehát gazdagodnunk kell, lehetetlen a zsidókat, kiknek minden a kezükben volt, egy-két év leforgása alatt kikapcsolni, és hozzá nem értő, leginkább értéktelen, nagyszájú elemekkel helyettesíteni, mert tönkre megyünk. Ehhez legalább egy emberöltő kell. Én hirdettem talán először hangosan az antiszemitizmust, azonban nem nézhetek nyugodtan embertelenségeket, szadista, oktalan megaláztatásokat, mikor még szükségünk van rájuk."

Ezeket a mondatokat az írta, akinek most egymással versengve állítanak szobrot, mellszobrot, emléktáblát Magyarország önkormányzatai. Horthy Miklós levele gróf Teleki Pálhoz, 1940. október 14-én. Alkalmasint nem sokkal az után, hogy vagy 60 keresztény magyar ember, arisztokraták, tudósok, földbirtokosok, az úri osztály színe java nyílt levélben kérte ki magának a numerus clausust, a zsidóság jelenlétének korlátozását az üzleti, tudományos, kulturális és közéletben. Mondván, nem tekinthetik saját nemzetüket oly tehetségtelennek, hogy mesterséges versenyvédelemre lenne szüksége.

Méltóztassanak az utolsó félmondatra figyelni: „mikor még szükségünk van rájuk.” Enyhén szólva haszonelvű megközelítése ez a kérdésnek. Mondanám nyerészkedő. Ha antiszemita lennék, amint önmagáról állítja a főméltóságú úr, úgy is mondhatnám: zsidós.

A főméltóságú úr, Magyarország kormányzója mellesleg hazudik. Jó kapcsolatot ápolt, gyakorta találkozott a gazdaság zsidó nagyjaival, Weiss Manfréddal, Aschner Lipóttal, Chorin Ferenccel. A soknemzetiségű monarchia egykori polgáraként pedig – amelyben vidéki kisnemesből az uralkodó szárnysegédjévé, altengernaggyá, a flotta főparancsnokává emelkedhetett – bizonyára tudta, hogy a világ valamennyi országának gazdasági, tudományos, kulturális elitjében jóval nagyobb a migránsok, a „jöttmentek” aránya, mint a népesség egészében. Azoké a bátor embereké és leszármazottaiké, akik vállalva a vándorlás kockázatát gyűjtötték és hordozták a határokon át az új ismereteket, megtermékenyítve régi és új hazájuk kultúráját. Olaszok Franciaországban, franciák Olaszországban, svédek Finnországban, németek a balti államokban, Kelet- és Dél-Európában, kínaiak Indiában, Indokínában és szerte Ázsiában, lengyelek Ukrajnában, indiaiak Afrikában, örmények Törökországban, törökök a Balkánon, a világ minden nációja Angliában és Amerikában, keresztül-kasul. Az 1948-ig hazátlan nép, a zsidóság, szinte mindenütt.

Növénytermesztés, kohászat, gépgyártás, borászat, építészet, textilgyártás, orvos- és természettudományok… csak néhány példa a hosszú sorból, mi mindennek a megtelepítésében, fejlesztésében voltak meghatározóak a „jöttmentek”. Róma szerzetesei, bajor lovagok, franciák, olaszok, németek, szlávok, zsidók… letelepedtek és lett belőlük magyar iparos, orvos, tudós, birtokos, sőt nemes, arisztokrata. A Baltikumból és Fehéroroszországból bevándorló zsidók hozták magukkal a hegedűt, megtanították játszani rajta a cigányokat – és megszületett a magyar nóta. No meg Liszt, Bartók, Kodály zenéje.  Így fejlődnek a kultúrák; aki bezárkózik, elhal. Amit mellesleg a magyar állam alapítója is jól tudott. „Gyenge és törékeny az egynyelvű ország…” És valamennyi őt követő uralkodó, nemességet, földet adva a hatalmát védő zsoldosoknak, letelepedési engedélyt, előjogokat a városok iparosainak.

Hogy miféle szörnyűségek lettek a kormányzó úr „mikor még szükségünk van rájuk” szalon-antiszemitizmusából, tudjuk mindannyian. Azt is, hogy politikája Magyarország összeomlásához, az 1918-ban megszerzett függetlenség újbóli elvesztéséhez, egy teljesítményképtelen, szürke, pusztuló rendszer négy évtizedes regnálásához vezetett.

Szörnyűség ez a levél is, holott - elvtelenül, az antiszemitizmus vörös farkaival tűzdelve, de - óvta volna a magyar kormányt, parlamentet a gonosz ostobaságoktól, amelyeket azok végül mégis elkövetettek. Valakinek – talán Magyarország miniszterelnökének, neki még van valamennyi maradék tekintélye – szólnia kéne a történelmet elfelejtő önkormányzati hölgyeknek és uraknak, ne tegyék. Ne mocskolják be magukat újra, évtizedekre. Mellesleg elriasztva mindenkit, „mikor még szükségünk van rájuk”. Nem csak a „zsidókat”. Mindenkit és mindent – tőkét, tudást, tehetséget, szakértelmet – aki és ami nem érezheti magát otthon egy olyan Magyarországon, ahol Horthy Miklósnak szobrokat állítanak.