Hack Péter © Horváth Szabolcs

Az elnök által választott út, az egyeztetés elhagyása mellett is lehet érveket felhozni, így elvben könnyebb elérni, hogy a pártok piaci alkuja helyett érdemek alapján történjen a jelölés. Az elnök mellett szól az is, hogy jelöltjeinek döntő többsége nagy tudású szakember. Az általa választott út jogszerű, bizonyos logika alapján következetes, de a tapasztalatok alapján működésképtelen.

A Legfelsőbb Bíróság elnökére eddig kétszer történt sikertelen jelölés, és a köztársasági elnök és a szocialisták indulatos szóváltása a sikertelen választás után előrevetíthet egy harmadik kudarcot is. Az országgyűlési biztosi tisztségeket is csak többedik kísérletre sikerült megválasztani. A legfőbb ügyész első körben történő megválasztása inkább csak kivétel, amely erősíti a szabályt.

A képviselők, - akik az Alkotmány szerint nem véletlenül titkosan szavaznak az elnök jelöltjeiről - több módon is reagálhatnának az elnök által választott jelölési módra. Megtehetnék, hogy a formai kérdéseken elegánsan túllépve, csak a jelöltek munkásságának érdemi vitáját folytatnák le, például a bizottsági meghallgatásokon valós okokkal indokolnák támogató, vagy elutasító véleményüket. Sajnos az esetek többségében nem ezt teszik. A bizottsági meghallgatásokra többnyire teljesen készületlenül mennek, és érdemi tájékozódás vagy érdemi kérdés nélkül szavaznak. Anélkül, hogy a nyilvánosság előtt is védhető módon indokolnák szavazatukat, intenzív ködösítésbe kezdenek, majd a titkos szavazás mögé bújva elhárítják a felelősséget.

Az Alkotmány ugyanakkor nem véletlenül szabályozza úgy a független hatalmi ágak, és intézmények, illetve a végrehajtó hatalom ellenőrzését végző szervezetek vezetőinek megválasztását, hogy nem a pártok jelölnek, hanem a köztársasági elnök. A jelöltet a pártok képviselőiből álló bizottságok hallgatják meg, és mondanak támogató, vagy elutasító véleményt, majd a képviselők egyenként titkos szavazással döntenek.

A jelenlegi elnök által folytatott gyakorlat magában hordja azt a kockázatot is, hogy az adott tisztséget nem lehet egyáltalán betölteni (a Legfelsőbb Bíróság elnöke esetén ez a helyzet már fél éve fennáll, és ha hamarosan nem sikerül dűlőre vinni az utódlást, akkor alkotmányosan egy nagyon kérdéses helyzet áll elő). Az absztrakt veszélyen túl tényként állapíthatjuk meg, hogy a kialakult gyakorlat rombolja a köztársasági elnök, az országgyűlés, a személyi döntéssel érintett közjogi intézmények, valamint a jelöltek személyes presztízsét is.

Lehetne jó megoldást találni, ha minden szereplő őszintén szembesülne a kialakult helyzettel, és elismerné saját hibáját. Az elnök, ha nem akar közvetlenül egyeztetni, megtehetné, hogy apparátusán keresztül közvetve egyeztet a döntéshozókkal. A képviselők pedig, túllépve formai aggályaikon, érdemben vizsgálnák és véleményeznék a jelöltek személyét, és nem szavaznának le kiváló jelölteket csak a jelölés módja miatt, mint az történt a jövő nemzedék országgyűlési biztosának később megválasztott Fülöp Sándor első jelölése alkalmával.

Más megoldást kell találni abban azt esetben, ha a közelgő karácsonyi ünnepek során sem szállnának magukba a szereplők és jövőre mindent úgy akarnának folytatni, ahogy eddig tették. Nem vagyok híve annak, hogy jogalkalmazási problémákat jogszabály-változtatással oldjanak meg, de van olyan eset, amikor mégis ez a kisebbik rossz. Ilyen a most kialakult helyzet.

Kifejtendő javaslatom azokra a tisztségekre vonatkozik, ahol a hatályos Alkotmány a képviselők kétharmadának szavazatához köti a megválasztást, vagyis a legfőbb ügyész megválasztásának ezt a módját semmiképpen nem támogatnám.

Ki lehet alakítani egy olyan alkotmányos szabályozást, amelyben érvényesül a jelenlegi szabályozás mögött meghúzódó valamennyi szempont, mégis elkerülhetővé válik a közjogi káosz. Az Alkotmány módosításával elő lehetne írni azt, hogy az elnök minden érintett tisztségre három személyt jelöljön (ez a gyakorlat például az Emberi Jogok Európai Bírósága esetén, ahol az országok az általuk betöltendő bírói posztra három jelöltet állítanak, akik közül az Európa Tanács választja meg a bírót). A három jelölt közül első körben az a jelölt nyeri el a tisztséget, aki az első szavazás során elnyeri az összes képviselő kétharmadának támogatását. Amennyiben ilyen jelölt nincs, a második fordulóban – ahol ugyanazok a jelöltek indulnak – az a jelölt nyeri el a tisztséget, aki a képviselők felének szavazatát megkapja. Amennyiben a három jelölt közül nincs ilyen, akkor a harmadik fordulóban a legtöbb szavazatot kapó jelölt nyeri el a megbízatást. (Természetesen a részleteken lehet még tovább gondolkodni, és többféle, egyaránt célravezető megoldás is kidolgozható, például az, hogy a harmadik fordulóban csak a második fordulóban legtöbb szavazatot kapott két jelölt vegyen részt.)

Ez a megoldás megőrzi az elnök szuverén jogát a jelölésre, vagyis csak olyan személyt lehet megválasztani, akit az elnök alkalmasnak tart a tisztség betöltésére. Megőrzi az országgyűlés szuverén döntését is, hiszen csak olyan személyt lehet megválasztani, aki az országgyűlésben több támogató szavazatot kapott, mit a többi jelölt. A bizottsági meghallgatást fontos lenne megtartani, hogy a jelöltek személyéről és elképzeléseikről a nyilvánosság is tudomást szerezhessen, de a bizottság nem szavazna a személyekről. A szavazás elmaradása nem okozna problémát, tekintettel arra, hogy a jelenlegi gyakorlatban sincs érdemi jelentősége a bizottsági szavazásnak: az egyes képviselők a titkos szavazásnál eltérhetnek frakciójuk képviselőinek a bizottságban leadott szavazatától.

Amit ez a megoldás kizár, az a sikertelen választás, a pozíció betöltetlenül maradása hónapokig, vagy még tovább. Amennyiben megtörténik a jelölés, akkor a három jelöltből az egyiket biztosan meg fogják választani. A közjogi intézmények presztízse ezen az úton nem sérül. A jelölteket sem éri presztízsveszteség egy olyan társadalomban, ahol az átlátható, nyilvános verseny a pozíciók betöltésének kívánatos formája.

Hack Péter, jogász