© Stiller Ákos

A magyar politikusok rossz válságkezelők. Nem valódi világban élnek, így képzeletben, a nyilvánosság előtt, PR-akcióval oldanák meg a válságokat. Sajtóértekezleten kezelnék a rákot, diadalmasan bejelentve, hogy mindenkivel konzultáltak. Rosszul reagált valamennyi politikusunk a válságra 2006 őszén, és nincs ez másként ma sem. A nemzetközi pénzügyi válság megmérte a politikusokat. Kiket súlyosnak, kiket könnyűnek talált. A megalázott, normális időkben született vesztes Gordon Brown, nemcsak brit miniszterelnökként, hanem a válság nemzetközi kezelőjeként is súlyosnak, felelősnek és hitelesnek mutatkozott. Nem beszélt, nem hívott össze fölösleges tanácskozásokat, hanem kidolgozott és dolgoztatott megvalósítható és közérthető tervezetet, amelyet meggyőzően bevezetett és eredményeket ért el. Ellenben George Bush nem cáfolt magára. Alkalmatlan volt 2001. szeptember 11.-én és az iraki válságban, a Katrina hurrikán idején és most is.

A magyar politikusok úgy viselkedtek és viselkednek, ahogy szoktak. Első reakciója a miniszterelnöknek, hogy nem veszi észre a nemzetközi viharokat. A megfigyeléshez, az észleléshez kapcsolatok, információk, szakértői figyelmeztetések szükségesek. Gyurcsány Ferenc már elég régen magába zárkózott ahhoz, hogy mindezeket nélkülözze. Ha nem veszi észre, hogy minden megváltozott, nem is írhat mást nyárvégi dolgozatában, mint amit írt: Magyarország új, fenntartható növekedési pályára került, megyünk fölfelé. Ha nem érzékeli, hogy az amerikai pénzügyi válság nemcsak amerikai, hanem globális, és ennek megfelelően el fog érni Európába és hozzánk, akkor nem mondhat mást még szeptember végén se: ne ijesztgessünk. Ha képzeletbeli világába nem engedi be a valóságot, akkor beadat egy olyan költségvetést, amelynek egyetlen száma se felel meg a valóságnak. Megindíttat egy olyan szocialista kampányt, amely dicsekszik az elért eredményekkel. És a sors iróniája: elfogadtatja pártja kongresszusán azt a programot, amelynek világáról maga jelenti ki szóban, hogy örökre eltűnt.

Más, normális országban, a miniszterelnök pénzügyminisztere társaságában tájékozódik a négy-öt legtekintélyesebb szakembertől, hogy hogyan látják a helyzetet. Nyilvánvaló, hogy a szakértők között a volt és a jelenlegi jegybankelnökök, a volt és a jelenlegi pénzügyminiszterek állnak az első helyen, pártállásra tekintet nélkül. Azonnal létrehoz belőlük egy tanácsot – miként 2006 nyarán a Konvergencia Tanácsot -, és minden magyar adatot eléjük tárva, felteszi a stratégiai kérdéseket. A szakértők egyenként megválaszolják, s az apparátussal közösen kidolgozzák a technikai részleteket.

Az eredményeket megismerve, a miniszterelnök összehívja a parlamenti pártok vezetőit, és eléjük terjeszti, hogy mire jutott a kormány a szakértői csomag alapján. (Természetesen a miniszterelnök és a jegybankelnök 12 pontja tartalmaz igen fontos döntési lehetőségeket. De elvárható-e a politikai pártoktól, hogy a miniszterelnökhöz csatlakozzanak fel? Nem hitelesebb-e, ha független szakértőkre hivatkozva terjeszt elő a kormány pontokat?) Egyenként fölteszi a kérdéseket a pártvezetőknek: támogatjátok ezt, vagy ellenzitek? Megszavazzátok-e vagy sem? Akarjátok, akarjuk, hogy a jegybank friss pénzt vigyen a rendszerbe, ennek összes következményével? Igen, nem. Csináljunk csomagot egyes pénzintézetek állami „átvételéről”? Helyeslitek, hogy x milliárd forint értékben az állam beszálljon ebbe és ebbe a bankba? Igen, nem. Megállapodást kötöttünk az IMF-fel, amelynek szigorú követelményei vannak. Vállaljuk vagy sem? Mi befagyasztanánk a béreket, támogatjátok vagy sem? Nem folytatom.

A miniszterelnök nem élt a lehetőséggel. Bejött Hamlet atyjának szellemeként, majd Poloniusként kiment hátul. Teljesen feleslegesen összehívott egy nemzeti szintű kerekasztalt, ahol se munka, se döntés nem lehetséges. A megjelentek többségének nincs semmilyen gazdasági kompetenciája – ha szólnak, baj, ha nem szólnak, az is baj. Előre várható volt, hogy a közéleti méltóságok lemondják a részvételt – az állam valóban nem így működik. Előre várható az is, hogy Orbán Viktor, ha elmegy, a fórumot a kormány lejáratására használja fel. A miniszterelnöki hírerőmű legújabb terméke csak arra jó, hogy ne legyen megoldás, hogy minden halasztódjon.

De Orbán Viktor sem tűnik jobb válságkezelőnek. Helyesen ismerte föl és mondta ki először a magyar politikusok közül, hogy a nemzetközi válság közeleg és el fog érni bennünket. Felelősen viselkedett, amikor meghívta magához a szakértőket és tájékozódott. Tisztességes gesztust tett, amikor támogatta a kormány intézkedéseit a törvények módosításában, és meghallgattatta a Fidesz képviselőivel a miniszterelnök parlamenti előterjesztését. Fontos tette, hogy elfogadta a miniszterelnöki meghívást, és lemondta a Fidesz október 23.-i gyűlését. Ha a szakértőkkel használható javaslatokat dolgoztat ki, és azt előterjeszteti – államférfi. De nem bírt magával, és a választásokra kacsintva, egyszerre követel béremelést, adócsökkentést és fejlesztést. Mindezt egy olyan időszakban, amikor komoly kiadáscsökkentésre kellene sort keríteni, és a Fidesz nem tett le ilyet tételesen az asztalra.

Magyarország továbbra is igen törékeny helyzetben van. Kiszolgáltatott a külső finanszírozásnak, a bankok szárazra vetett halak. Nemcsak bizalomra, friss pénzre is szükség lenne a rendszerben. A fiskális és a monetáris politika között nincs kellő összhang. A gazdaságpolitikának nincs centruma. A kormánynak nincs csomagterve, nem tudja, mit tegyen a leértékelt pénzintézetekkel. A politikában se bizalom, se új megoldás. A szereplők nem váltak se idehaza, se nemzetközileg hitelesebbé. A válságot képtelenek megállapodásra, közeledésre fölhasználni. A válságkezelés maga is válságkezelésre szorul.

Lengyel László