Sokat beszélünk a magyar ellenzéki pártok, mozgalmak, illetve a nem-kormánypárti civilek és sajtó finanszírozásáról. Általában azt a kontrasztot említjük, ami a Fidesz végtelen erőforrásai, illetve a nem kormánypárti közéleti szereplők által elkölthető, korlátozott összegek közt feszül. Most nem erről a különbségről lesz szó, hanem arról, amikor utóbbira még ennyit se kéne költeni.

Aki ismeri e struktúrákat, körülbelül tisztában van a lehetséges forrásokkal. Belföldről a közpénzalapú ellenzéki frakciós és pártalapítványi százmilliók, aztán a Fidesszel összefonódott pénzszerzők párturaló, informális pártelnöki hatalmat kialakító csúszópénzei, ellenzéki civil mecénások túl drágán mért adományai (mert cserébe meg akarja szabni a programot, a jelöltet, a „mondást”, és elmegy a sajtóba hisztizni, ha ezt nem engedik), és a tagdíj folyik be – már ahol. Vannak továbbá lakossági pénzgyűjtő akciók. Sorolom, hogy az Együtt és a Jobbik méltó síremlékére összekalapozott összegeken kívül mely pártok vagy mozgalmak kaptak így szabad szemmel látható pénzmennyiséget. A Magyar Kétfarkú Kutyapárt, ennyi.

Külföldről jellemzően párt- és magánalapítványok, nemzetközi szervezetek, esetleg adott demokratikus intézmény védelmében fellépő kormányok szoktak pénzt adni ügyekre, illetve az ezeket megvalósító szereplőknek. Lázár János ordenáré hadjárata óta e források egy részét sokan ismerik: először a valaha fontos Norvég Civil Alap került célkeresztbe, többek között azért, mert Gulyás Márton e pénzből szervezett tüntetést Lázár János ellen (mielőtt felháborodnánk, szögezzük le, hogy sem a magyar pénzosztók, sem a norvég állam nem kérte vissza a civil önrendelkezés és állampolgári aktivizmus címen adott 36 millió forintot Gulyáséktól, a felhasználás teljesítésszerű volt). A Fidesz-kampány pár kisebb csalinka után rátalált Soros Györgyre és alapítványára, ahol szintén volt miből csemegézni, hiszen az Amerikában élő magyar milliárdos a rendszerváltás óta rengeteg pénzzel igyekezett segíteni számára fontos ügyeket, és bízott meg itthoni szereplőket, hogy legjobb meggyőződésük és más szempontok alapján elosszák e támogatásokat. Mára a sorosozás dominál, más donorokkal nem is igazán foglalkoznak, így például egyetlen külföldi pártalapítvány pszeudoszakszervezeti és egzotikusbaloldali finanszírozási gyakorlata sem keltette fel a kormánypropaganda figyelmét – mivel ezek kicsit sem veszélyesek a Fideszre.

Ami viszont először veszélyesnek tűnt, és hangosan neki is rontott a Fidesz, aztán – mivel produkálta az ellenzéki állatorvosi ló összes tünetét – halkan röhögcsélve ejtették a témát, az a független vidéki (!) médiát támogatni hivatott, 200 milliós amerikai pályázat volt. A történetről Panyi Szabolcs írt kiváló cikket, pár következtetést fontos levonnunk ennek kapcsán. 

Egy: még mindig fogalmatlan blöffkirályok írják ki e pályázatok jelentős részét.

Maga a jelenség sokkal általánosabb. A Fidesz azért tud kommunikációs győzelmet aratni az illiberális magyar államot kritizáló külföldi politikusokon, mert utóbbiak nagyképűen megspórolják az informálódást a magyar ügyekben. Ugyanez a helyzet itt is. Mint a cikk megjegyzi, az amerikaiak kétszázmillióját tilos lett volna „tartalom (cikkek, videók, tévéadások stb.) finanszírozására vagy működési költségekre (újságírói fizetések, infrastruktúra fenntartása)” költeni. Ehelyett a „biztonságos kommunikációs formák tanítása, üzleti modellek oktatása vidéki újságíróknak, közérdekű adatigényléssel kapcsolatos képzés” finanszírozása lett volna lehetséges. Ami elképesztő tájékozatlanságról, egyszersmind mély lenézésről tanúskodik. Ugyanis ma Magyarországon az ellenzéki sajtó nem attól szenved vagy szűnik épp meg, mert ne ismerné a kormánytól védett kommunikációs csatornák használatát vagy a közérdekű adatigénylést – halló, pont ezt csinálja a maradék, ebben élünk! Viszont a Fidesz a saját propaganda-felületeire tereli az állami hirdetéseket, és ugyanezt „erősen ajánlja” a magánvállalkozásoknak is. Erre jön az amerikai nagybácsi, hogy majd ő kifizeti az üzleti modellek oktatását, ő nem halat ad, hanem hálót – aztán csodálkozik, hogy ja, Mészáros Lőrincé az összes kikötő (tényleg), éhen haltak az ellenzéki halászok. Aki ma a nem-kormánypárti sajtót akarja támogatni, az bizony tartalmat és működést támogasson, mert a kormány miatt egyre szűkülnek a piaci források is. 

Kettő: még mindig a helytartók és liblingek jelentik a szűk keresztmetszetet.

A cikkben szerepel az alábbi idézet is: „2017 végén, mindössze pár héttel a pályázat kiírása után egy, az amerikai Kongresszusban dolgozó beszélgetőpartnerünk máris legalább két pályázat beérkezéséről tudott. Ez úgy volt lehetséges, hogy a DRL-ből még a pályázat kiírása előtt informálisan megkeresték azt a pár médiafejlesztéssel, tényfeltárás támogatásával, korrupcióellenes harccal foglalkozó nemzetközi szervezetet, akik potenciális pályázóként egyáltalán szóba jöhettek”.

Próbálok nagyon finoman fogalmazni. Szőrmentén. Udvariasan. Pedig szívem szerint az asztalt csapkodnám, hogy ezért, cseszd meg, ezért! Tukmálod a demokráciát meg szólásszabadságot meg valódi versenyt, aztán mégis az van, hogy „informálisan”. Lesúgod a havernak. Mert őt ismered, mert jól fekszik nálad, mert azt mondja, amit hallani szeretnél. Ez is általános: van külföldi donor, aki úgy tudja, hogy Magyarországon borzasztó liberális diktatúra tombol (egy deklaráltan illiberális, a piaci versenyt és az emberi jogokat egyként tapodó, Putyinnyaló kormány a tökbe’ lenne már liberális? Mert szabadáras a trappista?). És mivel trú baloldali a donor, ezért finanszírozza is e harcot. Heló, hülye, (bár szélsőjobbról, de) legyőzetett a magyar liberalizmus, nincs, meghótt, mehetsz haza! Van aztán olyan donor, aki úgy tudja, hogy centikre vagyunk a magyar roma Martin Luther King megtalálásától. Mások kamu sajtófigyelések okán azt hiszik, hogy „tematizálták a magyar közbeszédet”, minden szembejövő marinénit szignóztatva kaptak egy roppant hosszú jelenléti ívet a „képzésről”, meg olyan elszámolásokat, hogy „bár a megcélzott aláírásoknak csak a tizede jött össze, de értékes tapasztalatokkal gazdagodtunk” meg „voltunk vidéken, például Szentendre, Gödöllő, Rákospalota”. Hosszan sorolhatnám. A lényeg, hogy miként az előbbieknél, úgy itt, az amerikai pályázatnál is volt ember, szervezet, mindig puszipajtás, aki a „Mészáros Lőrinc sajtóját ellensúlyozó vidéki független média” megteremtése illúziójával nyomulhatott volna a kétszázmillióra, hogy oktasson kommunikációt meg üzleti modellt vidéki újságíróknak, akik alatt ettől még ugyanúgy nem lesz lap, hisz miből lenne. És ha nincs az amerikai elnökváltás, vagy gyorsabbak a kiírók a pályázattal, akkor simán lepörög a haknikra a pénz, és kimegy a teljesítésigazolás Amerikába, hogy embereink vidéki konferenciaszállodák javarészt üres széksorai előtt facilitáltak és disszemináltak, hát, Mészáros Lőrincet ellensúlyozó sajtó pont nem lett belőle, ez van. A lényeg, hogy már minden gépen ott a Tor, minden mobilon a Signal, és volt flipcsárt meg tímbilding. Sajtó nem lett belőle, de az már a vidéki újságíró hibája, ugye, hisz megkapott minden segítséget, még szakirodalmat is ajánlottunk neki. 

Három: a Fidesz nem csinál tarvágást, mert neki pont ez a jó.

Amikor Orbán Viktor valamit le akar gyűrni, annak nekiveselkedik teljes erejével, gátlástalanul, Lőrincestül. Például Népszabadság. Az ellenzéki térfél egyes szereplőivel azonban nem így tesz, inkább méretre alakítja őket. Pont akkorára, mint egy fekvőrendőr. Ez is a funkciójuk: lelassítani mindenki szembejövőt a Cinege utcában. Útban lenni. Ehhez pedig adott méret kell, tehát ha túl magas, akkor a Fidesz elhord belőle, de ha túlkopna, akkor sietve feltöltik. Utóbbi kapcsán érdemes új aspektusból szemlélni a minapi képviselői fizetésemelést, illetve a pártok forrásbővítését. A pártgazdagítás nem a Fidesznek volt fontos, hisz eddig is sajátként bánt a közpénzekkel. Az ellenzék viszont releváns többletforrásokhoz jutott – pont akkor, amikor a társadalom kezdett lemondani róluk: az áprilisi kudarc az irrelevancia gödrének aljára lökte őket. Ebből a pluszpénzből lehet egzisztenciákat építeni, kéteseket meg is venni, felületet, teret bérelni, annak illúzióját keltve, hogy felzárkóznak a Fideszhez. A túrót. Okkal kezdtem ezzel, nem összevethető a kettő; de arra kétségkívül több pénze lett az „ellenzéknek”, hogy dolgokat és embereket vásároljon. El lehet játszani, hogy ők az esélyes ellenzék az esélyes jelöltekkel (2018 tavaszának legnagyobb hazugsága ez utóbbi két szó). Elbábozni a versenyt: ez a hibrid, kompetitív autoriter rezsim egyik fontos igénye és kelléke. Nos, ugyanezért nem fekszik keresztbe a Fidesz a külföldi források jelentős részének. Nehezít, kritizál, fenyeget, jöhet különadó is (egyelőre nem világos, hogyan akarják alkalmazni), de az a rohamtempó, amivel mondjuk a kaszinókat pár óra alatt bezárták, majd Andy Vajnának átadták, itt nem jelenik meg. Nem is az önkormányzati választási szabályok 2014-es rapid átírása, nem is az Alkotmánybíróság azonnali jogfosztása a minta. A Fidesznek igenis szüksége van arra, hogy írmagnál több maradjon e finanszírozási struktúrákból. Egyrészt a látszat okán, miszerint ez demokrácia, és „csak” a törvényeket kell betartani, másrészt meg azért, mert ezeket az ügyeket gyakran ugyanúgy saját lábukba lőve intézik a Fidesz politikájának ellenfelei, mint az amerikai pályázatot. Orbán Viktor nagyon is örül, ha fogalmatlan és/vagy félrevezetett külföldi donorok hülyén költik el a pénzüket Magyarországon. Esze ágában sincs ezt megszüntetni. Pontosan tudja, hogy minden kamu képzés, minden, csak papíron lejelentett „siker” valójában a Fidesz sikere. Ezek a külföldi donorok, bár nem tudnak róla, valójában a NER-t és a Fidesz kampányát támogatják.

(A szerző soha nem pályázott egyetlen fent említett donornál, illetve semmilyen más külföldi vagy magyar „pénzosztónál” sem támogatásért.)