Tóta W.: Fidesz Pride

Hát, ennyien voltak. Vannak ennyien. Sőt, lesznek is. Lehet farigcsálni a bérbusz-együtthatóval, meg nyuggerezni és térképészkedni, de attól még sokan voltak. Ha egyszer Orbán megbukik, utána is számolni kell azzal, hogy él itt néhány százezer… ilyen. Egy történelmi egyházat biztosan kitesznek. Ekkora kisebbség elvárásait nem lehet semmibe venni, ugyanúgy számolni kell velük, mint a hétszázezer cigány vagy a félmillió homoszexuális érdekeivel.

Kívánságaikat kevéssé artikulálták. Beszédek nem voltak, látszólag a magyar szuverenitásért meneteltek: nem leszünk gyarmat, jobb állva meghalni, mint hanyatt fekve napozni. Ennek a magyarázatnak viszont van egy szembeötlő hubája. Az, hogy az ember, akinek olajarcmását úgy nyújtogatták ezen a felvonuláson, ahogy Kádár Jánosét sohasem, napokon belül felajánlja a szent koronát az IMF-nek. Ennyit biztosan tudnak már a mellette tüntetők, még akkor is, ha abból a végtelenített szakmai hibából tájékozódnak, amely az ellenzéki tüntetést nem találja meg, a kormánypártiról viszont különkiadást készít.

Ha komolyan vennénk látható követeléseiket, akkor szinte hallanánk, ahogy kiabálják: Államcsődöt! Hiperinflációt! De tudjuk, hogy simán le fogják nyelni a fegyverletételt, mert valójában nem az érdekli őket. Az csak ürügy.

A felvonulók nem ügyekért álltak ki, csak annyit akartak megmutatni, hogy ők a fideszesek, és sokan vannak. Nem kell nagyon szégyenkezniük, mert az ellenzéki tüntetések se voltak ennél sokkal konkrétabbak. Azoknak nem tetszik a rendszer, ezeknek tetszik. Azok nem szeretik Schmitt Pált, ezeknek meg ilyen az ízlésük. Egyik megnyilvánulás sem egy disszertáció. Pláne nem kormányprogram. Ez persze a kormánypárt esetében kissé zavaróbb, mint a partvonalról.

Mindenesetre a jelenlegi veszekedés még elvi kérdések körül forog. Még nem üvöltött fel a szociális demagógia, hogy olcsóbb benzinért zavarogjon a nép. Akiknek a rendszer nem tetszik, azok ma főleg a szabadságok szűkítése ellen tiltakoznak, az ellen, hogy Orbán Viktor személyes ízléséből következzen minden döntés. Annak kell a végére járni, hogy támogatói vajon ezzel szemben az ő teljhatalmát védelmezik-e, vagy kielégíthetők a vágyaik hosszabb távon azzal, hogy Orbán megkapja az Esti Showdert.

A hétvége másik tüntetésén például azt kérték a jelenlévők, hogy „hadd szóljon” a Klubrádió. Az a kérdés, mi a válasza erre ennek az Orbán-, sőt Németh Lászlóné-portrék alatt vonuló, konokul hallgató tömegnek. Az hangzik fel százezer torokból, hogy „ne szóljon”, vagy megelégszenek azzal, hogy szóljon az ő rádiójuk is, meg a másoké is?

Ez a probléma lesz a beilleszkedésük kulcsa.

Ahhoz sokan vannak, hogy ne legyen nekik egy rádiójuk, és könyvesboltjaik, színházuk meg újságjaik. Igényük méltánylandó akkor is, ha a pártjuk nem lesz már hatalmon. Ahhoz viszont, hogy senki másnak ne legyen rádiója, nagyon kevesen vagytok, barátaim. Félmillióan, egymillióan is. A magyar nemzet mindig vendégszerető és türelmes volt. Az Orbán utáni kormánynak kiemelt feladata, hogy ennek a sajátos, vibráló kultúrájú színfoltnak megtalálja a helyét a jövő sokszínű, liberális, toleráns Magyarországában. A békés együttélésnek azonban előfeltétele, hogy a kisebbségek ne lépjenek fel hegemón igényekkel, életmódjukat ne kényszerítsék a többiekre. A béketűrő többséget egyáltalán nem zavarja, amit a négy fal között csinálnak, vagy akár ha felvonulnak minden évben, és megmutatják országnak-világnak furcsa szokásaikat. Csak ne tegyék kötelezővé.