No lám, mily becstelen eszközzé akartok ti tenni engem.
Játszani akarnátok rajtam; ismerni billentyűimet;
kitépni rejtelmem szívét, hanglétrám minden hangját
kitapogatni a legalsótól a legfelsőig; pedig e kis
eszközben zene rejlik, felséges szózat, mégsem bírjátok
szavát venni. A keservét! azt hiszitek, könnyebb
énrajtam játszani, mint egy rossz sípon? Gondoljatok
bármi hangszernek: rám tehetitek a nyerget, de nem
bírtok játszani rajtam. (Hamlet)

Vannak előnyei minden katasztrófának. Katasztrófák nélkül nem lennénk azok, akik, hanem magyarok néven egy különösen lomha dinoszaurusz-kolónia élne itt. Ez a mostani kormányzás is meghozza a maga öntudatlan, akaratlan jótéteményeit.

Mióta az eszemet tudom, a színház nem volt ilyen fontos ebben az országban, mint ma. Legfeljebb a rendszerváltás előtt volt releváns politikai szerepe, viszont akkor még nem tudtam az eszemet.

Színész benne minden férfi

Nemcsak a Nemzeti körüli botrány, vagy Alföldi Istvánja kerül a hírekbe, hanem színitanodás srácok és lányok akciói, spontán performanszai. És ezekre a hatalom reagál, amivel ő maga is szereplővé válik, ostobán feltámolyog a színpadra, véleményez és intézkedik, díszletet rendez, és eközben alaposan megfigyelhető.

Mivel az életet minden részletében szabályozni igyekvő, totális igénnyel fellépő hatalom ez, kénytelen reagálni. Egy liberális kormányzat megteheti, hogy szabadon engedi a színházat, nincs vele különösebb dolga, és ha a színházban elküldik őt a kurva anyjába, akkor igyekszik hozzá jó képet vágni. Elvégre a liberális demokráciának az a lényege, hogy ez nem jár retorziókkal.

A tekintélyelvű kormányzás viszont azzal jár, hogy a tekintélyt meg kell őrizni, annak rombolását büntetni, szemtelenkedést felszámolni. Hitelességét veszti el ugyanis, ha tehetetlennek mutatkozik. Saját tábora azt várja el tőle, hogy hasson oda.

De erre nem mindig képes. Nem tud elhallgattatni minden társulatot, és ahányszor hozzájuk nyúl, újra és újra ott találja magát a deszkákon, ahol zavarba jön, egyik lábáról a másikra áll, pironkodik. És egyszerre elhagyják a szavak, amelyek pedig olyan jól működnek tévéhíradóban meg lakossági fórumon. „Rezsicsökkentés”, mormogná tétován, miközben arra kellene válaszolni, hogyan is gondolná Balázs Pétert, meg miért kéne az Újszínházba járni, és mi ez a felpántlikázott medveszar, amit újabban felszolgálnak a Nemzetiben. De közben eszébe jut, hogy nem hülyékkel tárgyal éppen, ezek nem fogják bevenni, elmondják a külföldieknek angol nyelven... és a máskor olyan jól működő parasztvakítás, megfélemlítés és ellenségképzés kudarcot vall. Marad a nemzeti retorika, azzal el lehet sikálni egy időre, de mire végigmondaná, fenyegetően megfogyatkozik a közönség.

Hitvány semmiségre pompa vár

Nincs jobboldali kultúra, ez az igazság. Amit annak neveznek, vak támolygás és részeg kapaszkodás ismerősnek, népszerűnek és magyarnak vélt mintákba, klisékbe és pátoszos, kegyes hazugságokba. Szörényi Levente megmondta ezt már akkor, amikor Alföldire bízták az Istvánt: nem akart árvalányhajas giccset, márpedig ez a galeri mást nem tud. Az efféle rezsimek művészeti nyelve a giccs.

Ezért ez a rezsim nem tudja betölteni a kiszemelt pozíciókat megfelelő minőségű káderanyaggal. Nem azért, mert a baloldali kultúra erősebb és gazdagabb volna. Olyan sincs ugyanis. Alföldi Róbert, Eszenyi Enikő vagy Pintér Béla nem baloldali színházat csinálnak, csak kívül esnek a jobbos szektán. A szekta pedig természeténél fogva kisebbség, függetlenül attól, milyen csalásokkal és bűnökkel szerez aránytalan befolyást. Viszont eközben elhiszi, hogy ők maguk és a világ többi része, az két egyenlő halmaz. Pedig nem: van az ő görcsös, szorongó beszűkültségük, meg van a szabadság.

A kaposvári és a szentesi hallgatók is csak annyit tettek, hogy függetlenítették magukat a szekta tabujaitól. És ez világhírt eredményezett, és azokból a világhírekből nem az derül ki, hogy a rektor milyen tiszteletreméltóan konzervatív férfiú az ő dresszkódjával meg nemzeti elkötelezettségével, hanem hogy mekkora világraszóló idióta.

Ilyen hatalma van ma a színháznak, és ez nagyszerű dolog. Ugyan kit érdekelt tíz vagy hat éve a szakmán kívül, hogy mi megy valamelyik színpadon? Bármely püspök megnyalná a tíz ujját, ha a templomában történtekről beszélne az ország, és a magyar színház ezt mostanra elérte. Egy konzervatív eszmény valósul meg a szemünk láttára: Magyarország közvéleménye színházi eseményeken töpreng, jeleneteket értelmez és szöveget elemez. Ahelyett, hogy a nintendóját nyomkodná – pontosan amit Balázs Péter szeretett volna. A magyar színház jobban teljesít. Csinos vígjátéki fordulat, hogy mindez nem a népnevelés, nem is az alaptanterv, és főleg nem a színházi illetőségű ölebek hatására történik, hanem ellenük.