Tisztelt elnök úr, azzal tetszett köszönteni engem, hogy huszonöt éve egyetlen szót írtunk az új esztendő első lapjára, azt, hogy szabadság; ezzel szemben most ne ezt írjuk oda, mert gyerek kezébe nem való, hanem írjuk inkább azt: hazaszeretet.

Jól van, legyen ez a kifejtős kérdés; már a magam részéről elhamarkodottan felírtam ugyan megint, hogy szabadság, de akkor kiradírozom, föléírom, hogy hazaszeretet, csak hát átlátszik még rajta az előző szöveg, és most olyan hülyén néz ki, mintha választanom kellene, pedig nem akarok.

Kedves elnök úr, leginkább ez akadályoz engem az életörömmel megélt hazaszeretetben: hogy rajzoltak nekem egy hazát, amit nem könnyű szeretni, mert amivel Magyarországot az ön barátai azonosítják, az Magyarország legrosszabb arca. A saját seggébe fúlt, szerepjátékokra és öncsalásra izguló, sérelmeit dédelgető, hisztis roncstársadalom, a tudatlanságát agresszivitással és meneteléssel leplező, irigy csőcselék, a rovásírással, díszmagyarban bohóckodó hülyék, akik utálnak bárkit már azért is, ha tud zongorázni. A mítoszok zabálása nagykanállal, és a cinikus gennygócok, akik adagolják ezeket a mérgező meséket, meg még kitalálnak új harcokat, mintha nem lenne elég vesztett csatánk enélkül. És a hazug pöffeszkedés, mintha tényleg ennyi volna a haza. Mintha tényleg nem lenne magyar, akinek ez kevés.

Van Magyarországnak ezer másik arca, és sokkal könnyebben ment nekem a hazaszeretet, amíg azok az arcok is láthatóak voltak. Aztán az ön barátai nekiláttak bunkósbottal beverni ezeket az arcokat, mert úgy vélték, tudnak olyat festeni helyette, ami mindenkinek tetszik. Vagy azt hitték, hogy ha csak az ő arcuk látszik, akkor azt fogjuk szeretni.

Nem sikerült, elnök úr, ez onnan nyilván remekül látszik. Ahhoz a Magyarországhoz, amellyel az elnökkollégák között büszkélkedni lehet, konkrétan semmi köze nincs ennek a rendszernek. Inkább egyenesen ellensége. Lovaglásban meg tekintélytiszteletben viszont úgysem verjük meg a kazahokat.

A bunkósbotozást nem most kezdték, hanem bőven akkor, amikor elnök úr még nem a pártok felett lebegett, hanem a pártjában, és elhiszem, hogy kényelmetlenül lebegett ott, de mégiscsak akkor kezdődött a folyamat, amitől mostanra olyan nehéz, nehéz szó lett a hazaszeretet. Amikor kitalálták, hogy ők maguk a haza, amely nem lehet ellenzékben, hogy nemzeti az, aki velük van. Hogy csak a saját dohányboltjuk lehet nemzeti. Szánalmas hazugság volt már akkor is, és nem vettük észre, hogy ha csak kétmillióan megeszik, az mennyire veszélyes a többi nyolcmillióra is.

Most eltelt megint egy év, kitántorgott félmillió emberünk, és igen, már magyarázni és népszerűsíteni kell a hazaszeretetet, hogy volna annak valami elvesztett jelentése, amin osztozhatnánk mind, nemcsak a hülyék és a kitartottak. De ahhoz előbb be kellene látni onnan a Várhegyről, hogy milyen állapotban van ma ez a szó: haza. Vagy nemzet. Aztán neadjisten kiállni egyszer pezsgőspohár nélkül, álmos bazsalygás helyett venni egy nagy levegőt, és visszafogadni a hazába azokat is, akikről mostantól tavaszig elmondjátok minden nap, hogy árulók és idegenbérencek. Kezdetnek írjuk fel az új esztendő első lapjára: szabadság – hogy elférjenek a többiek is azokon a lapokon.