Először is vegyenek példát rólunk. Magyarország nem tudom (és nem is érdekel) mióta a közelébe se szagol világbajnokságnak, és ez így is marad. Mégse hőbörgünk meg törünk-zúzunk, pedig mi objektíve a brazil 7-1-hez képest vagyunk légyszarok, velünk a német válogatott szóba sem áll. Szerencsétlen, sehol sem jegyzett, de azért nagypofájú és rég elfelejtett sikerekre élvező senkiházi nímandok vagyunk fociban, pedig többet költünk rá, mint orvosképzésre, ezzel demonstrálva, hogy nemcsak szarok, de reménytelenül hülyék is vagyunk. Olyan kriplik, akiket a podgoricai öregfiúk szoktak elverni, mint a kétfenekű dobot. De akik ezt egyáltalán tudják rólunk, legalább annyit elmondhatnak a védelmünkben, hogy tök jól viseljük.

Aztán meg kezeljük a helyén ezt az egész hülyeséget. Önök kétszázmillióan vannak, és ebből legfeljebb néhány ezren családtagjai, ismerősei vagy üzletfelei a nemzeti válogatott tagjainak. Sosem értettem, miért izgulna valaki egy hazai vagy külföldi csapatért, ha egyszer senkit sem ismer onnan, hiszen neki valójában édesmindegy, hogy ki nyer. Egy árva fillért, de még egy kézfogást se kap a támogatásáért cserébe. A szurkolás egyetlen épeszű indoka az lehet, ha valamelyik csapat stílusa vagy tudása elnyeri a tetszésünket, ebben az esetben viszont a ragaszkodásnak nincs értelme: ha egyszer bénának bizonyultak, akkor keresni kell helyettük másik favoritot.

Nem háború ez, és nem vagyunk mind tizenévesek, akik ökölre mennek a kedvenc együttesükért. Semmivel se lesz kevesebb Brazília attól, ha elkalapálják 7-1-re, de ha száz gólt kaptak volna, attól se. De van, ami még ennél is fontosabb: nem lett volna több attól, ha ők verik meg a németeket.

Gondolom, akkor örömükben fosztogattak volna, még egy hétig áll a bál, verik a mellüket féltéglával, hogy mekkora hősök. De a vége mégis az, hogy a brazil polgár hazamegy a kátránypapírból épített kalyibájába, a német meg a passzívházába, és az előbbi várhat a következő élményre négy évet, az utóbbi meg kitalálja, melyik szigetre menjen nyaralni.

Katasztrófa lett volna számotokra, kedves brazilok, ha nyertek. Újabb négy évig lubickoltatok volna a tévképzetben, hogy a világ hősei vagytok mind a kétszázmillióan, beleértve azokat, akik fel sem ismernek egy focilabdát. Még a végén azt is kitaláltátok volna, hogy civilizáltak vagytok. Pedig annak az egyik galaktikusan elfogadott mércéje éppen az, hogy nem kezd az ember zavarogni egy sportesemény ürügyén, mert tudja jól, hogy az nem a főfogás, legfeljebb a desszert. Nincs a sportnál jelentéktelenebb és csalókább eredmény egy nemzet életében. Még a középiskolai matekverseny is többet számít.

Sorsközösségben vagyunk, mint az írek a zsidókkal. Nemzeteinkben gyökeret vert a képtelen, idióta gondolat, miszerint a sportsikereink hozzájárulnak a jólétünkhöz és boldogságunkhoz. Megvannak hozzá a cinikus és hasonlóan korlátolt politikusaink is, akik táplálják ezt a tévedést, mert szeretik az olyan csökött agyú debileket, mint a futballszurkolók, akiknek minden pofátlan lopást el lehet adni nemzeti sportbüszkeséggel. Az ilyen megesznek bármilyen más fosfőzeléket is. Meg is etetik velük, nagykanállal. Belőlük lesznek a pártház védői.

Nem gyászolni kell most, kedves brazilok. És még véletlenül sem azon gondolkodni, hogy miképpen nyerhetnétek négy év múlva. Hanem azon, hogyan érhetitek el, hogy tökmindegy legyen, nyertek-e. Hogy legyen életetek, sikeretek ezen kívül. Hogy felnézhessetek a brazil űrállomásra, miközben kikaptok pingpongban, és honfitársaitok mind tudják, hogy felfelé kell nézni ilyenkor. Hogy felfogjátok, semmi nem múlik a focin, és aki azt hiszi, hogy mégis, az egy kötöznivaló idióta.

Alkalomadtán ezt mondjátok el annak a magyar állampolgárnak, aki most nálatok vakációzik, nem zavartatva magát a ténytől, hogy miközben szétvert idehaza mindent, és százmilliárd forintot költött a hobbijára, mert annyi esze van csak, mint a ti zavargó csőcseléketeknek, még fociban is légyszarok vagyunk, akiket egy blitzkriegre sem méltat Németország. Vagy legalább azt mutassátok meg neki, milyen elmaradott, primitív és reménytelen majomság, amikor egy nemzet a fociba helyezi a reményeit.

Felőlem meg is kötözhetitek, amíg végighallgatja. Utána se engedjétek el.