Az én hetem: Karafiáth Orsolya nyunyókája a szorongás

Mi van az örvény alján? This is the end, beautiful friend. A nagyok takarásában a kis aljasságok rutinnak tűnnek, érdeklődve figyelem a dolgok színeváltozását. Érdeklődve és reményt veszve. A remény elvesztése a gyásszal rokon: hatalmas terhet helyez a szívre, a tüdőre, vonszoljuk, mint a túlsúlyt, tönkreteszi az egész szervezetet. A remény elvesztése megbetegít, betegnek is érzem magam. Azt hittem (reméltem) a kis csalódások láncolatából talán nem válik erős, gúzsba kötő kötél. Nehéz immár mozdulni. Kapálózni is.

Új érzést ismertem meg idén, és csodálkozva szembesülök azzal, hogy mások milyen könnyen túlléptek az egészen. Persze az elme önfelmentő, igyekszik csillapodni, elsimítani, a tudat rendet akar, mintát. Korrekt rendszert, amiben otthon van. De amikor már a művészek is - akiknek azért (reméltem, és megint a remény, de ez ugye már nincs) ilyen könnyen odaadták magukat, kicsúfolva ezzel azokat, akik meghozták az áldozatot és lemondtak, és ellenálltak - egyszerűen azt érzem, nincs tovább. És nem, nem akarták észrevenni a csapdákat, aztán mikor nyilvánvaló lett (és tudták, megalázták őket), még jobban kiabáltak, és mindenki úgy tesz, mintha nem történt volna semmi, és még a gázkamrás nagyjelenet után is a semmi, és még a porba mutató megszavaztatás után is semmi - akkor ez már tényleg a semmi. A közeg pedig úgy tesz, mintha nem történt volna semmi. Mint mikor nálunk olykor feljött a csatornabűz a vécéből, és a vendégek megjátszották, hogy nem veszik észre. Ülünk a bűzben, ami hullámokban támad, és visszatartjuk a levegőt.