Tóta W. Árpád: Apu, vedd meg nekem a várost!

Hetek óta szomorúan kotorászok a postaládában. Talán ma jön! – mondom reggelenként, de mindig csalódnom kell. A rákosrendezői konzultációt várom. Megkérdeztek már arról, hogy adócsökkentés legyen, vagy költsük migránsra, meg hogy szülhessenek-e a plüssök. Gondoltam, legalább a budapestiek véleményét csak kikérik, mielőtt tokkal-vonóval eladnak egy fél kerületet. Ön szerint épüljön Rákosrendezőn Tündérmeseország Seherezádé legszebb meséjéből, vagy maradjon füstölgő szeméttelep és bűzhödt televény?

De még ennyit sem kérdeznek. A pofázásügyi miniszter a főváros elővásárlási joga hallatán befogja a fülét, és visítani kezd, hogy úgyse hallom, úgyse! És mindig eggyel több de! Aztán jön az ápoló, elnézést kér, és közli a szakvéleményt, hogy Magyarországon az abudabi emír dönt arról, ki mit vehet meg.

Pedig a szuverenitásról volt kérdés nemrég, és úgy hallottam, senki se írta be, hogy ruházzuk át szentkoronástul Muhammad bin Zajedre.

Itt jelzem a szultánnak, hogy lassan autót kell cserélnem. Ha megengedi.

Kezdjük az elején. Rákosrendező harminc éve rohad, mégpedig állami tulajdonban. Az agyhalottak királynője kimehet a romok közé magyarázni, hogy Karácsony Gergely túrta ott szét a ganét, de mi most maradjunk az írástudók szintjén. Ezzel a területtel valamit már bőven ideje kezdeni. Budapestnek biztosan szüksége van új és olcsó lakásokra, elférne ott egy park, és még a gyorsvasút is kéznél lenne. Hogy még mi kell a városnak, azt elvileg az önkormányzat nevű szervezet hivatott eldönteni, ahogy a neve is utal erre. Szóval a tiszta deal úgy kezdődne, hogy az állam a telket a városnak adja el vagy át, Budapest vezetése pályáztatja meg a kivitelezést a maga szempontjai és elvárásai szerint, aztán vállalja érte a politikai felelősséget.