Önmagáért beszél, ha idővonalra tesszük a Szőlő utcai botrány szereplőinek történetét 2002-től
Hetek óta nap mint nap kiderül valami megdöbbentő a hazai gyermekvédelem területéről. A Szőlő utcai botrány egyre inkább csak a jéghegy csúcsának látszik.
Résnyire kinyílt a Szőlő utcai javítóintézet rácsos ablaka, és elborzadt a világ attól, amire rálátása lett. A társadalom kollektív vezeklésének első megnyilvánulásai voltak a hétvégi budapesti tüntetések, a javítóintézet ablakrésén pedig az egyik első szó, amely a fogva tartott fiatalok szájából elhangzott, a „köszönjük” volt.
Hiába voltak azonban a tüntetések, hiába kerülnek nyilvánosságra olyan videók, kormányzati jelentések és ombudsmani vizsgálatok, amelyek a kormány számára eddig is ismertek voltak és a kegyetlenkedés tömeges jelenlétét bizonyítják a magyar gyermekvédelemben, Orbán Viktor miniszterelnök a Mandinernek adott interjúban kitartott a felelősség elhárítása mellett. Komplett szakmák százéves tapasztalatait sutba vágva közölte: „egyetlen feladatunk van”, hogy a rendőrség garantálja, hogy „a fogva tartott bűnöző fiatalok is emberséges ellátást kapjanak, és esélyt arra, hogy visszatérjenek a törvénytisztelő, normális életbe”. Holott gyermekvédelmi és kriminológiai szakemberek hetek óta próbálják megértetni a kormánnyal, hogy
a javítóintézetben nem elítéltek vannak, tehát nem tudni, hogy bűnözők-e vagy sem, és a javítóintézetek több mint 130 éves tapasztalata az, hogy csakis neveléssel, támogatással, nem pedig rendészeti terrorral lehet visszavezetni őket a társadalomba.
A kormányfő ugyanakkor szót sem ejtett azokról a kínzó kérdésekről, amelyeket a sokasodó bizonyítékok vetnek fel, melyek szerint a rendőrség, az ügyészség és a kormány birtokában is már jóval korábban voltak információk nemcsak a Szőlő utcai javítóintézetben elkövetett visszaélésekről, hanem a gyermekvédelmi intézményrendszer valamennyi ágában előforduló bántalmazásokról, a gyermekek szexuális kiszolgáltatottságáról, mint hogy azok a nyilvánosság számára is világossá váltak.
Ha a kiszivárgott dokumentumok és visszaemlékezések alapján egy idővonalra helyezzük az eseményeket (lásd alábbi cikkünket a Szőlő utcai fejlemények kronológiájáról), nem csak az válik egyértelművé, hogy a Budapesti Javítóintézet májusban őrizetbe vett igazgatója, Juhász Péter Pál legalább ötször volt olyan ügy közvetlen vagy közvetett szereplője, amelyben gyermekek nagy valószínűséggel fizikai vagy szexuális abúzus sértettjei voltak. Az is világossá válik, hogy a rendőrség és a kormány is évek, de minimum hónapok óta birtokában volt olyan bizonyítékoknak, amelyek szinte megdönthetetlenné teszik a gyermekek sérelmére elkövetett bűncselekmények gyanúját, vádját, és ezek elhallgatása is jogsértő.
A legdurvábbak természetesen azok a bűncselekmények, amelyekkel kapcsolatban az évtizedes eltussolások után most már végre eljárások is zajlanak, de itt nem csak ezekről a jogsértésekről van szó – mondja a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) Esélyegyenlőségi és Önrendelkezési Programjának vezetője, Boros Ilona. Azt is vizsgálni lehet, hogy annak a nevelőnek, aki végignézte a túlkapásokat és a kegyetlenkedéseket, de nem csinált semmit, van-e felelőssége. Vagy mi a felelőssége ilyen esetben egy felettes intézményvezetőnek? A kiskorú veszélyeztetése vagy a foglalkozás körében elkövetett bűncselekmények tényállása ráhúzható lenne ezekre az ügyekre.
