Nyilván otromba nagyképűség lenne bármilyen messzemenő következtetést levonni abból a tényből, hogy a közmegegyezésnek tűnő Ligeti Miklós helyett Unger Annát jelölte a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal élére a Tisza-frakció, bár kétségtelenül
értelmezhető ez a tett akként is, hogy a feltételezhető tempókülönbség állt a döntés hátterében, illetve a gyakorlat csapott össze az elmélettel,
azaz Unger esetében előnyt jelentett, hogy nem Mészáros Lőrinc érdekli vagy Tiborcz István, hanem a mészároslőrincség és a tiborczistvánság. Ez persze nem zárja ki, hogy az elnökhelyettesek, illetve a speciális osztályok a gyakorlatban foganatosítsák a megfelelő intézkedéseket, folytassanak nyomozást, állítsanak össze vádindítványokat, de fordított esetben ez esetleg nem működne: egy erősen a gyakorlatiasság jegyében vezetett hivatal mellékesként kezelhetné a feltárásnak azon részét, ami most bölcsészkedésnek, illetve tötyörgésnek tűnik, azonban szerencsés esetben elvezet oda, hogy ne csak értsük, hanem megelőzni is képesek lehessünk a nemzeti vagyon közpénz jellegének elveszejtését, az önfeledt és fájdalomküszöbig tolt lopást, tehát mindazt, amit az elmúlt majd két évtizedben tapasztaltunk.
Tapasztaltunk és tűrtünk, mondván, azok is loptak, ezek is lopnak, az univerzumnak egyik sarkalatos törvénye, hogy a hatalmon lévők lopnak, maximum abban van különbség köztük, hogy milyen nyíltan, illetve milyen szervezetten művelik ezt.
