„Felszabadító, hogy véget ért az embertelen rendszer, de most jön a további ezernyi kérdés”

Kevés rendező használ Magyarországon annyira felismerhető formanyelvet, mint ön: ha egy színházi embert csak úgy leejtenék egy előadására, alighanem hamar tudná, hogy ez egy Tarnóczi Jakab-rendezés. Tudatosan törekedett erre az elmúlt években?

Nem, de örülök, hogy ezt mondja. A német nyelvterületen, vagy mondjuk úgy, hogy a nemzetközi piacon már nem is nagyon tud megmaradni egy színházi alkotó, ha nem felismerhető, amit csinál. Ennek vannak hátulütői, hiszen arra kényszerülhet, hogy önmagát ismételje, de az is érthető, hogy ha egy alkotónak kialakul egy betaggelhető, fellabelezhető arculata, azt újabb és újabb színházakban akarják használni. A nemzetközi piacon csak azok a rendezők tudnak sztárrá válni, akiknek olyan egyedi, sajátos és erőteljes formanyelve van, hogy az a megbízót és a nézőt is izgatja, és kíváncsi rá, hogyan helyezi majd bele a saját világába azt a darabot, amire felkérik.

De én azt érzem, nekem ennél különbözőbbek az előadásaim, és nem is törekszem erre az egységességre. Annál több minden érdekel: építkezem, kipróbálok új dolgokat, és azok vagy sikerülnek, vagy esetlennek bizonyulnak, és akkor megpróbálom kijavítani. Legalábbis itthon, ahol inkább szerzői módon dolgozom, míg német nyelvterületen inkább alkalmazott rendezőnek érzem magamat. Főleg, ha valahová először hívnak: adnak valamilyen anyagot, amit szeretnének bemutatni, és persze a saját formanyelvemet használom, de ott gyakran arról szól a munka, hogy arra használjam a szakmai tudásomat, hogy az adott műből a lehető legjobb előadást hozzam ki. Elsőre, főleg egy nagyobb színházban azért nem azt mondják, hogy tessék, itt a nagyszínpad, csinálj, amit akarsz, csináld meg a Melancholy Rooms-t, kísérletezz bátran a színészekkel mindenféle irodalmi alapanyag nélkül. Meghívnak, mert érdekli őket a kelet-európai vagy magyar látásmódom, de azért le kell futni néhány kört.

Tarnóczi Jakab

HVG / Cabrera Martin

Piac, taggelés, labelezés, megbízó – szarkasztikusan, akár csalódottan használja ezeket a szavakat?

Nem, tényszerű igyekszem lenni. A filmeknél is így van: a legjobban azoknak a rendezőknek az új filmjeit várják az emberek, akiknek megvan ez a sajátos formanyelv, gondoljunk például Wes Andersonra, Roy Anderssonra vagy Quentin Tarantinóra: lehet azt mondani, hogy már megint ugyanolyan, ez már unalmas, de akkor is izgatja a közönséget, hogy fogja az ismert módon megoldani a következőt.

Azt mondta, külföldön azért nem adják oda csak úgy a nagyszínpadot. Itthon annak idején pont úgy tűnt, hogy jött egy ismeretlen, Tarnóczi Jakab nevű srác, és azonnal berobbant az ország legnevesebb színházának nagyszínpadán.

Mielőtt a nagyszínpadra kerültem, azért volt előadásom a Sufniban és a Kamrában is. De valóban, az első nagyszínpadi munkám a Melancholy Rooms volt, amely szokatlan előadás volt, már csak azért is, mert nemigen beszéltek benne a színészek, de az se mindennapi, ha úgy vágunk bele egy produkcióba, hogy nincs szövegkönyv, így az igazgató nem is tud mihez viszonyítani. Hogy ez így lehetett, az annak köszönhető, hogy Máté Gábor igazgató megbízott bennem, mert kockázatot vállalni – nemcsak velem, egy csomó más bemutatóval is. Az ő vezetői módszere az volt, hogy számára megbízható embereket hívott meg, és a lehető legszabadabb teret biztosította a számukra.

Jelenet a Melancholy Rooms című darabból

Katona József Szinház/Horváth Judit

Ez a „berobbanás” csakis sikerélményt adott, vagy volt abban valami félelmetes is, hogy huszonévesen az ország egyik legfontosabb nagyszínpadán rendez?

Amire rákérdez, az nekem csak tavaly, a Rekviem próbái és aközben jutott eszembe, hogy elkezdtem azon gondolkodni, hamarosan nem leszek már a Katona társulati tagja. És talán azért is, mert Szirtes Ágival próbáltam. Amikor én 15-16 évesen Salgótarjánból feljöttem Budapestre, se a Katonáról nem tudtam semmit, se az Ivanovról, az első előadásról, amire ebben a színházban beültem. Nagyon nagy hatással volt rám, ahogy Szirtes Ági játéka is: fogalmam se volt, ki ez a színésznő, de láttam, hogy csodálatos. És ez csak tavaly villant be újra. Amikor felveszik az embert az egyetemre, a legtöbb ember elkezdi elfelejteni, hogyan nézett kívülről a szakmára, mert elkezd ezerrel dolgozni, és ez válik valósággá, amire már belülről lát rá. És ugyanez volt akkor is, amikor az egyetem utolsó évében a Katonába jöttem: a konkrét feladatra koncentráltam, azt kellett kitalálnom, nem azon agyaltam, hogy most épp a Katonában vagy épp Salgótarjánban vagyok, ahol akkor szintén dolgoztam. De most, hét év után volt egy ilyen élményem, amikor megütött, hogy

én írtam egy szerepet Szirtes Áginak, ő most az én soraimat mondja, és be fognak jönni emberek, hogy ezt megnézzék…