Igen, van politika Pintér Béla új színdarabjában, hiszen volt politika szinte mindannyiunk elmúlt harminc évében.
A darab pedig erről a harminc évről szól, hát akkor hogyan is maradhatott volna ki belőle a politika? De ennyi: a Pintér Béla és Társulata új bemutatója, a Flashback nem a politikáról szól úgy, ahogy az elmúlt években megannyi darabja szólt a politikáról, Orbán Viktorról és Gyurcsány Ferencről, a NER oligarcháiról vagy akár egy 1956-os képre saját magát hősnek odahazudó Dózsa Lászlóról.
A Flashback nem erről szól, hanem arról, hogy túl gyengék vagyunk jónak lenni, és túl erős bennünk a vágy rossznak lenni.
„Bennünk” alatt az embereket, az átlagos embereket értve – persze átlagos ember nem létezik, csak a drámákban, mert az sokak lelkét képes egybegyúrni, és ha jól csinálja, ismerősünknek hisszük a csak papíron létező szereplőket. És ha igazán jól csinálja, mélyen megvetjük ezt az új ismerősünket, de tanulunk a hibájából; vagy együttérzünk vele, és abból tanulunk. És Pintér Béla jól csinálja, ha nem is annyira, mint legsúlyosabb előadásaiban, például A sütemények királynőjében vagy a Titkainkban. Katarzist talán nem hoz majd a Flashback, de a bőrünk alá be tud férkőzni, és nem a politika miatt, hanem mert fáj. Felülteti a szívünket a semmi ágára, hogy ott aztán hangtalanul vacogjon – csak hogy az előadás zenéjeként énekelt versből is idézzünk, ha már úgyis alapvetően zenés előadás a Flashback.
Jelenet a Flashback című darabból
Mészáros Csaba
Zenés, mert Jankovics Péter hol David Bowie-ként, hol Cseh Tamásként (bocsánat, Bús Tamásként, nem is tudom, miért jutott eszembe róla Cseh Tamás) mutatja meg a darab férfitípusainak egyik szélsőségét: a férfit, aki a hírneve miatt bárkit megkaphat, és bár untatja a dolog, mégis él a lehetőségekkel. Tulajdonképpen ugyanarról szól a Flashback, ami a Titkaink tételmondata is volt, csak az akkori téma, a pedofília nélkül: hogy mi van, amikor
nagyon keményen diktál a fasz.
