A lehetetlent azonnal teljesítjük, a csodára kicsit várni kell. Akár ezzel a klasszikus falfirka-bölcsességgel is hűen érzékeltethető, miként viszonyul egymáshoz a NER nemrég még lehetetlennek tűnt leváltása és egyes magyar katolikus egyházi vezetők politikafüggő gondolkodásának megváltozása. Miközben az előbbire semmi reális esély nem mutatkozott, mégis viszonylag hamar megtörtént, utóbbihoz nem évekre, hanem évtizedekre lesz szükség.
Amikor ugyanis Osztie Zoltán előbb az örkényi groteszk gondolatiságot idéző, önkényellenesnek nevezett tüntetésen színpadra állt, majd Feldebrő templomában klasszikus pártpolitikai agitációt folytatott szentmise keretében, az a legkevésbé az illető magánügye.
Je suis Osztie Zoltán
– mondhatná, talán a háttérben mondja is a magyar katolikus klérus minimum fele, de inkább többsége, a püspökök egy részét is beleértve. A budapesti plébános annyiban különbözik kollégáitól, hogy ő nem belső fórumokon, zárt szobákban, hanem nyilvánosan hirdeti a neresztény evangéliumot, továbbá azt is, hogy aki eltér ettől a vezérfonaltól, azzal még csak szóba sem kell állni. Ahogy Jézus is tette, legalábbis egy képzelt fantáziavilágban, a Bibliában ennek ugyanis épp az ellenkezője szerepel. Ha valaki nem érti az evangéliumot, az épp az olyan kijelentések megfogalmazója, akinek szónoklatával a feldebrői templomban jelenlévők élőben voltak kénytelenek szembesülni.
https://hvg.hu/360/20260817_bun-es-banat-egyhazak-fidesz-tisza-osztie-balog-semjen-kormany-hvg-ebx
Osztie Zoltán és elvtársai fogságban, lelki megkötözöttségben szenvednek. Hiába nincs már NER, dőlhetnek a csontvázak, csattanhat akár tucatnyi bilincs, ők tipikus vallási fanatizmussal hiszik, hogy a jóság színe a narancssárga, mindenki más ellenség.
