Soha nem voltam még ekkora médiavihar középpontjában. Kedden reggel felkeltem és tele volt velem a közösségi média. Számomra meglepő és váratlan volt az az online visszajelzés, amit a Kékharisnya-gate kiváltott. Azt gondoltam, Hankó Balázs letartóztatása fogja tematizálni a hetet. Dilemmáztam is azon, hogy megírjam-e a hírt: megtorlásra és ignoranciára számítottam. Nem lett igazam. Sokan értették, hogy a rendőrségi e-mail többről szól, mint egy női újságíró sértegetése: rendszerszintű problémára világít rá.
Másokat jobban érdekelt az, hogy milyen lehetőségeket kínál a hirtelen rám irányuló figyelem. Újságíróként egyértelműen tudtam, hogy csak a tényekről fogok kommunikálni, és ha meg is szólalok, akkor a nőket érő zaklatásról fogok beszélni, nem magamról. Most viszont mégis magamról fogok írni, pontosabban arról, hogy mit jelent újságírónak lenni a social media korában.
Olvasói visszajelzések, személyes és online beszélgetések témája lett, hogy az újságírók személyes megjelenése hogyan egyeztethető össze a szerkesztőségben betöltött szerepükkel. Üdvözlöm ezt az irányt. Erről közösen és egyénileg is érdemes gondolkodnunk. A közösségi média használata ugyanis már régóta lehetővé teszi a közvetlen kommunikációt újságíró és olvasó között – ugyanez a csatorna nyitva áll cégek és politikusok előtt is. Rengeteg a lehetőség, és persze a buktató is. A mélyebb médiaismereti előadástól most eltekintek, inkább a saját megélésemről írnék.
Nem aktivizmus
A közösségi médiára támaszkodó újságírás segít instant visszajelzést kapni, források pedig könnyebben el tudnak juttatni történeteket az újságírókhoz. Mégiscsak az lenne a feladatunk, hogy jelen legyünk ott, ahol az emberek vannak – ha ez az online tér, akkor ott. A személyes megjelenés emellett segít erősíteni az önazonosságot és hitelességet, miközben maga a munkafolyamat bemutatása is a történetmesélés részévé válik. (A Meta és a többi platform erősen alakította a folyamatokat, az algoritmus jelenleg jobban eszi a személyes, arccal felvett videós tartalmakat.)
Szerintem ez vállalható és működő újságírói attitűd lehet, amit egyre több szerkesztőség ismer fel, bár Magyarországon mindez még most is gyerekcipőben jár. Az angolszász médiatérben meghonosodott kifejezés a social media reporter, ami arra utal, hogy az újságírók saját csatornáikon tudósítanak a hírekről, amit a közösségi média eszköztárával dolgoznak fel. Ugyanakkor arra is figyelnek, hogy milyen trendek és diskurzusok mennek az online térben, hiszen ez azt is megmutatja, hogy milyen témákban lehet szükség újságírói eszközök bevonására.
Vannak, akik kritikával vagy értetlenséggel fogadják az újságírók megjelenését az online térben. Többször megkaptam a kérdést, hogy egy újságírónak lehet-e véleménye, és hogy hol a határ a vélemény vezérelt politikai aktivisták és újságírók között. Erről sokat beszél a CNN tudósítója Clarissa Ward is, aki azon túl, hogy nemzetközi tudósító, a közösségi médiában is aktívan gyárt tartalmat a munkájával kapcsolatban.
Nemrég egy interjúban úgy fogalmazott, hogy szerinte a probléma az, „amikor az emberek véleményeket fogalmaznak meg, vagy eltorzítják a tényeket, és ezt újságírásnak nevezik”. Ward szerint „amit jelenleg látunk, az az aktivizmus és az újságírás teljes összekeverése – mintha egy és ugyanaz a dolog lenne, sőt, az újságírók folyamatos nyomásnak vannak kitéve, hogy gyakorlatilag bármely és minden kérdésben aktivista álláspontot foglaljanak el”.
Pontosan ezt éltem át a héten, amikor sokan várták tőlem, hogy tüntetések szervezésében vagy márkák reklámozásában álljak ki a kékharisnya-ügyben. A nyomás sok esetben jóindulatból született, mégis éreztem bűntudatot azzal kapcsolatban, hogy nem tudok eleget tenni a felkéréseknek. „Újságíró vagyok, nem aktivista” – emlékeztettem többeket.
