Hajnali kettő van, de még fent vagyok. Másnap adok le egy cikket, amin több, mint egy hónapja dolgozom. A szavak nem gördülnek, a mondatok nehezen formálódnak, a bekezdések mint a mágnes azonos pólusai taszítják egymást. Miért nem megy? Hiszen több, mint négy éve vagyok újságíró, írni kifejezetten szeretek. Hetek óta ezzel a történettel foglalkozom, elvégeztem a kutatómunkát, minden szükséges információnak a birtokában vagyok. Miért nem tudom megírni?
Pár nappal később kanapén ülök, ahol hetente úgy rendezem a párnákat, hogy kettő a hátam mögött legyen. Velem szemben a pszichológusom, a szemeim csukva. Tengerben gázolok, rajtam víztől csillogó fátyol. A kép, amibe saját magamat helyeztem valahonnan ismerős. Az Odüsszeia egyik jelenete elevenedik meg a relaxációs gyakorlat közben.
Odüsszeusz hét éve rostokol Kalüpszó szigetén, itt látjuk először a műben, ahogyan a parton ül és sír. Athéné, a háború és bölcsesség istennője arra kéri főisten apját, Zeuszt, hogy segítsen kiszabadítani Odüsszeuszt, hogy az elindulhasson végre haza, Ithaka szigetére. A hírnök Hermész el is megy Kalüpszóhoz, hogy megossza vele az istenek akaratát. Kalüpszó engedelmeskedik és elengedi a megbabonázott főhőst, de előtte még elmond egy feminista monológot. Ennek lényege, hogy míg a férfi istenek gond nélkül fogadhatnak embert szeretőnek és házastársnak, addig az istennőknek, ha így tesznek, büntetés jár.
Odüsszeusz egymaga ácsolta tutajjal el is hagyja Kalüpszó szigetét, de Poszeidón, a tengerek istene még haragos, és vihart bocsájt rá. Ekkor viszont Leukotheé (Inó) istennő lép közbe: varázsfátylat ad Odüsszeusznak, amely megvédi a vízben. Leukotheé eredetileg halandó nő volt, Kadmosz thébai király leánya. Miután őrült férje elől elmenekülve fiával, Melikertésszel együtt a tengerbe ugrott. Az olümposzi istenek megszánták őket, és tengeri istenségekké változtatták őt és Melikertészt is.
Odüsszeuszt így tanácsolja: „Vedd csak az isteni fátylat, a melled alá kifeszítve kössed föl, s nem kell félned kíntól, se haláltól. És miután kezeiddel a szárazföldet elérted, vesd le magadról újra, s a borszinü vízbe hajítsd be, messzire, és közben fordítsad másfelé arcod.” A trójai hős így is tesz, és partot is ér, ahol a fátylat visszadobja a tengerbe, így érkezik meg a Phaiákok földjére.
Valamiért ez a történet jutott eszembe az elengedésről. A cikkem elengedéséről. Rájövök, hogy nem intellektuális kihívásokkal állok szemben, nem a képességeimmel van probléma. Meg tudnám írni, de nem akarom. Amint a történetek leírásra kerülnek, a szerkesztőm inboxában, majd később a nyomdában, és végül a postaládákban és boltokban landolnak, elszakadnak tőlem.
Kikerülnek a bűvkörből, a biztonságos zónából, és a nyilvánosság kiszámíthatatlan, hideg arénájában küzdenek majd a figyelemért.
Nem akarom visszadobni a tengerbe a varázsfátylat, amit több száz nő történetéből szőttem. Pedig tudom, hogy tovább kell lépnem. Új történetek, és más megszólalók felé. Ki a partra, ahova már nem illik a vizes lepel.
