Ha az USA méri az első csapást, akkor annak a katonai stratégák szerint az lesz a célja, hogy „sebészi pontosságú”, korlátozott légitámadásokkal megsemmisítse Phenjan nukleáris infrastruktúráját és rakétalétesítményeit. Erre Washington és Szöul 2015-ben már el is készítette az OPLAN 5015 elnevezésű tervet. Észak-Korea azonban nem a sivatagos Irak, hanem hegyekben gazdag ország, s míg Szaddám Huszeinnek nem voltak tömegpusztító fegyverei, Kim Dzsong Unnak bőven vannak. Ráadásul a kulcsfontosságú létesítmények gyakran hegy gyomrában rejlenek, az országban szétszórva, és az amerikai hírszerzési információk nem feltétlenül pontosak: az űrből még az USA sem lát mindent, a zárkózott és gyanakvó országba pedig képtelenség kémet bejuttatni.
Az eszkalálódás elkerüléséhez el kellene tudni hitetni Kimmel, hogy a támadás nem az ő fizikai kiiktatására és rendszerváltásra, hanem „csak” a nukleáris és rakétaambíciói letörésére szolgál. Ezt azonban a „háború ködében” rendkívül nehéz megtenni, és Kim levadászása szerepel az OPLAN 5015 céljai között is. Arról nem is beszélve, hogy az évtizedek óta sulykolt propaganda szerint az atombomba és hordozóeszközei a phenjani rezsim legitimitásának legfontosabb sarokkövei, megsemmisítésük belülről ingatná meg a diktátor hatalmát. Ha pedig Kim, inváziótól tartva, végveszélyben érzi magát, akkor mindent bevethet, lángtengerré változtatva a tízmilliós – környezetével együtt 25 milliós – dél-koreai fővárost, és súlyos pusztítást okozva a Szöulban, illetve a 38. szélességi fok mentén meghúzott demilitarizált övezet határán állomásozó amerikai katonák soraiban.
A kiszélesedő háborúba – akárcsak 1950–1953-ban, amikor Kim Dzsong Un államalapító nagyapja, Kim Ir Szen veszélybe került – bekapcsolódhat a rendszer összeomlásától tartó, és a határán amerikai és dél-koreai katonákat látni nem kívánó Kína, s akkor már nehéz megjósolni a konfliktus nagyságát. A hivatalosnak tűnő kínai álláspont szerint Phenjan számíthat segítségre, ha az USA méri az első csapást, de Peking semleges marad, ha Kim támad.
Ha Észak-Korea méri az első csapást, akkor katonai szakértők szerint nem feltétlenül a becses kincsnek tartott nukleáris arzenálja bevetésével kezdi, hiszen jelentős számbeli fölényére is támaszkodhat: a 625 ezer dél-koreai és 28 500 amerikai katonával 1,28 milliós északi hadsereg áll szemben. Mivel erőinek zöme a tűzszüneti vonal közelében állomásozik, lerohanhatja az onnan mintegy 50 kilométerre lévő Szöult.
Phenjan már bebizonyította, hogy komolyan vehető kiberhadviselési kapacitással rendelkezik, és különleges alakulatokat képezett ki arra, hogy a frontvonal mögött szabotázsakciókat hajtsanak végre a dél-koreai infrastruktúra ellen. Victor Cha, a Fehér Ház nemzetbiztonsági tanácsának volt munkatársa úgy vélte, Kim megpróbálhatja vegyi és biológiai fegyverei bevetésével terrorizálni a dél-koreai lakosságot. A sokkszerű támadással igyekezne megakadályozni az erősítést jelentő amerikai csapatok érkezését, és kikényszeríteni egy olyan tűzszünetet, ami garantálja a rezsimje fennmaradását. Mivel azonban erre szinte semmi esély sincs, az eredmény egy, az előzőnél is nehezebben kontrollálható koreai háború lenne. Az 1950–1953 közti, még hagyományos fegyverekkel megvívott konfliktusban 2,7 millió koreai, 800 ezer kínai és 33 ezer amerikai vesztette életét.
