Válaszút

Nem teljesen magától értetődő, ha az osztrákok a csehekkel lépnek szövetségre, mint azt a slavkovi együttműködés esetében tették. „Mindannyiunknak van egy tantija Ausztriában” – próbálta csökkenti a csehek osztrákellenes érzelmeit már Tomás Garrigue Masaryk, a két világháború közötti Csehszlovákia köztársasági elnöke is. Az érzés kölcsönös, a két népet régóta egyfajta „hassliebe” köti össze: nagyon szoros kapcsolatban voltak az elmúlt évszázadokban, de mindig találtak egymásban kivetnivalót. A csehek 1620, a fehérhegyi csata után vesztették el teljesen az önállóságukat – és nemességük nagy részét is –, országuk utána a Habsburg Birodalom egyik tartományává vált. Bármennyire is szerették volna, ez így maradt 1867 után is, hiszen míg Magyarország kvázi egyenlő félként lépett be az Osztrák–Magyar Monarchiába, a csehek továbbra is tartományként lettek annak tagjai. Voltak kísérletek a dualizmus helyett egyfajta trializmus kialakítására, azonban ezek nem sikerültek. A csehekben maradt emiatt tüske, s ez is vezethetett ahhoz, hogy az első világháború végét nem összeomlásként, hanem felszabadulásként élték meg. A második világháború, majd annak vége újabb traumákat hozott, hiszen például a Benes-dekrétumok, amelyek nyomán nagyon sok németet Ausztriába telepítettek ki, a mai napig mérgezik a két ország kapcsolatát.

Ugyanakkor tényleg szinte minden csehnek van egy osztrák nagynénije, hiszen a Monarchia idején hatalmas bevándorlási hullám volt Ausztria irányába; egyes adatok szerint az első világháború előtt Bécs lakosságának fele cseh származású volt. Nem véletlenül viccelődött a prágai születésű, később Václav Havel elnök tanácsadójává, majd cseh külügyminiszterré lett Karel Schwarzenberg herceg azzal, hogy az osztrákok lényegében németül beszélő csehek. S azt is nevetve mesélte a két nép keveredését jellemezve, hogy részt vett olyan tárgyaláson, ahol az osztrákokat Vranitzky, Lacina és Klestil nevű politikusok képviselték, míg cseh oldalon Klaus, Dienstbier és Schwarzenberg ültek.