Lehallgatniarany
A washingtoni szenátus albizottságának tagjai 1968-ban elhűlve nézték, amikor a készülő lehallgatási törvénnyel kapcsolatban az általuk beidézett, kalandos életű kaliforniai magánnyomozó Hal Lipset egy martinispoharat tett eléjük. A mű olívabogyóban mikrofon rejtőzött, az antennát pedig a beleszúrt fogpiszkálónak álcázták. Az már mindegy is volt, hogy a barkácsolt kütyü hatótávolsága minimális volt, és tönkretette volna az alkohol, ha valóban a pohárba töltik, mert Lipset nagy hírverést kapott demonstrációja először mutatta meg az átlagamerikainak, hogy bárki bármikor lehallgatható. Francis Ford Coppola Lipsetről mintázta az 1974-es Magánbeszélgetés című filmjében a paranoiássá vált lehallgatási szakértőt, Harry Cault, akit Gene Hackman játszott. A Magyarország rovatban szereplő címlapsztori alapján a hatalom mindent fürkésző fülével és szemével kapcsolatos paranoia könnyen lehet, hogy ma is indokolt. Ami nem is meglepő az Edward Snowden leleplezései utáni világban, ahol a biztonsági szolgálatok vagy akár magáncégek birtokában lévő technika ezerszer kifinomultabb az olajbogyós trükk jelképezte kornál. Elég, ha ellenzéki politikusok, újságírók és civil aktivisták különös, szolgáltatói hibával vagy más műszaki okokkal nem magyarázható jelenségeket tapasztalnak az okostelefonjukon.
