1999-ben hálaadás ünnepe éppen november 25-ére esett, amikor a seattle-i Ken Ahroni egyszersmind a 47. születésnapjáért is hálát adott. A fehér asztal mellett, amelyről természetesen akkor sem hiányozhatott az obligát pulyka, a férfi azon morfondírozott, hogy az ezredforduló közeledtével nem kéne-e valami új vállalkozásba fognia. Közben mintegy futólag eltűnődött, milyen igazságtalan az élet: hiába roskadozik az asztal hálaadáskor, szerencsecsontból mégis mindig csak egy van, az is mindig a fiatalabbaknak jut. A szárnyasok jellegzetes villacsontját Amerikában hagyományosan ilyenkor húzzák ketten kétfelé, hogy aztán a babona szerint annak a kívánsága teljesüljön, akinél az eltört csontból a nagyobb rész marad. Ahroni már az idejét sem tudta megmondani, mikor kívánhatott utoljára ő is valamit. Ekkor kezdett motoszkálni a fejében az a gondolat, amely megoldást hozhatott mindkét problémájára: miért ne húzhatna mindenki egy-egy villacsontot hálaadáskor, sőt akár az év bármelyik (jeles) napján?
