Ladányi János: Rossz időben, rossz helyen

Családom és családtalanságom története alcímmel jelent meg a társadalmi rétegződés és a szegénység kutatójaként ismert szociológus újabb, személyes hangú emlékezetkötete. A Covid-időszak bezártságélménye vezette arra, hogy hetvenen túl a jelenkor és a közelmúlt tudományos elemzésétől a visszaemlékezés műfaja felé forduljon. Az utóbbi három évben ez a negyedik „karanténkönyve”, mindegyik a múltidézés vállaltan szubjektív írói módszerével a memoár, a családszociológia és a szépirodalom határmezsgyéjén mozog. Készült már szubjektív tudományos önéletrajz (Hanyatló világok), önéletrajzi töredékek az újpestiség emlékeiből (Lassú elszakadás), valamint fejezetek a szociológiai kutató­utak háttértörténeteiből (Terepszemle). A legújabb biztos kezű, gyakorlott szépíróként, jó arányérzékű történetmesélőként mutatja a szerzőt – aki korábban a szikár tudományos nyelvet használta. A helyszín továbbra is Újpest, amely a második világháború idején még nem volt része Budapestnek, fejlett iparával a legnagyobb agglomerációs település volt. Olvashatunk egy gazdag és jelentős zsidó család hanyatlásáról az építési vállalkozó dédnagypapától kezdve (akinek vezetésével épült többek között a víztorony és a városháza Újpesten), a dzsentrivé asszimilálódott gyermekein keresztül a holokauszt során elpusztított családtagokról, a megmenekült anyai ági nagyszülők unokájának szemszögéből, aki elbeszéli az egész életére jellemző családtalanságtrauma hátterét. Katartikus a könyv zárása, amely a mentességet szerzett két zsidó férfi, Komoly Ottó és Kasztner Rezső embermentő munkáját és a szülők megmenekülésének történetét, illetve az események rekonstruálására tett kísérletet párhuzamosan meséli el. Mindennek hátterében ott van az az Újpest, ahonnan a zsidó polgárságot, mintegy 20 ezer embert deportáltak, közülük meggyilkoltak 16 ezret, majd az 1950-es Budapesthez csatolást követően a buldózeres városrehabilitációval és a lakótelep-építéssel végleg megfosztották polgári jellegétől.