¬ Miért fogott hozzá a családtörténet megírásához?

Amikor az ismerőseimnek elmeséltem apám életét, mindig az volt a reakciójuk, hogy ez kész regény, írjam meg. „Ó, hogy jövök én ahhoz!” – gondoltam. De aztán megjött a bátorságom. Ki mondja el ezeket a történeteket, ha nem én? Apám története pedig nem lenne érthető az egész családé nélkül.

¬ Lázadás volt az apjától, hogy az ország egyik leggazdagabb famíliájának tagjaként – épp egy angol iskolában – kommunista lett?

Volt benne az is, meg is szakította a szüleivel a kapcsolatot egy időre. Skót kommunista feleségével hazatért a háború után, filozófiát tanított és az MTA-n dolgozott, de hamar az ÁVH börtönében találta magát. 1952-ben koncepciós perben 11 évre ítélték kémkedés vádjával. Ugyanabban a börtönben ült, ahol az anyját is fogva tartották. 1954-től a bebörtönzött mérnökök dolgozhattak, ő egy hónap alatt 11 újítást nyújtott be, ott alapozta meg későbbi tudományos pályáját. Olyan nyugati tudományos folyóiratok jártak a börtönbe, amikhez kint, a Magyarországnak nevezett nagyobb börtönben nem lehetett hozzájutni. 1956-ban helyezték feltételesen szabadlábra, és bár megsemmisítették az ítéletet, később vissza akarták vinni a börtönbe.

¬ Ennyi szenvedés után hogyhogy nem ment el, amikor már utazhatott?

1965-től elindult itthon a tudományos karrierje, haláláig az MTA Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézetében (SZTAKI) a gépipari automatizálás kérdéseivel foglalkozott, utazott, publikált. Végig hitt az eszméjében, minden külföldi barátjának, kollégájának a rendszer előnyeit hangsúlyozta. Nagyon korán elkezdte az én „ideológiai nevelésemet” is. Négyéves voltam, amikor Cannes-ban meglátogattuk a nagyanyámat, és fel akartam ülni egy hintára, ami csak pénzbedobással működött. Persze felülhettem, de elmagyarázta, hogy „lehet, hogy ez a játék szebb, mint ami otthon van a játszótéren, de láthatod, a szegények ki vannak rekesztve belőle”.

¬ Édesapja megmutatta önnek a hatvani kastélyt és a budai Várban lévő palotát?

Hatvanban nem voltunk együtt sohasem. Már a halála után egyedül jártam a nagyon rossz állapotban lévő, akkor kórházként működő kastélynál, ahová be sem lehetett menni. A várbeli palotát megmutatta, felidézte édesapja elbeszélését, hogy nagyanyjánál, Fanni néninél csak hátratett kézzel lehetett belépni abba a szobába, ahol – a háborúban elveszett – porcelángyűjteményét őrizte. De apám nem nosztalgiázott, nem siratta a vagyont, gyűlölte a címeket, rangokat.

¬ Ön járt Hatvanban, mióta felújították? Mit szól ahhoz, hogy vadászati múzeum lett, és csak egyetlen szobát rendeztek be a család emlékére?

Nem láttam, hiszen 13 éve nem jártam otthon. Most készülök haza a könyv bemutatójára, nem tudom, lesz-e időm rá. Hogy őszinte legyek, ez a vadászati dolog nem nagyon tetszik.

¬ Ön miért ment el az országból végül? Volt ebben némi menekülés?

Szó sem volt menekülésről. Magyarországon voltak a barátaim, jól éreztem magam, ha nem mentem volna hozzá egy amerikai kollégámhoz, akkor valószínűleg maradtam volna.

¬ Milyen volt egy egykori főúri családban felnőni a hatvanas-hetvenes években? Azt írja a könyvben, hogy volt, aki bárónőnek szólította.

Nem volt hátrányom a származásomból, nem tagadtam meg, de nem is dicsekedtem vele. Nem akartam kilógni a sorból. Zavarban voltam akkor is, amikor például az iskolába fel kellett vennem a rokonoktól a New York-i Saks Fifth Avenue luxusáruházban vásárolt gyönyörű ruhát vagy az olasz Caccetta bőrcipőt, mert például színházba mentünk, és nem volt idő átöltözni. Nem volt az a csúnya kék iskolaköpeny, ami elrejthette volna. Az iskolában nem szívesen meséltem nyugat-európai nyári élményeimről, mert tudtam, hogy ez a legtöbb osztálytársamnak nem adatott meg.

¬ Édesapja kiemelkedő tudós volt, nem is beszélve a felmenőiről. Milyen elvárásokat fogalmazott meg önnel szemben?

Nem nyomasztott ezzel. Azt mondta, amit csinálok, azt jól csináljam. Az udvariasság viszont nagyon szigorú követelmény volt a családban. A „kérem” és a „köszönöm” voltak a leggyakoribb szavaim, az „akarom” pedig nem is szerepelhetett a szótáramban. Apámat még egy-egy könyvvel a hóna alatt és eggyel a fején tanították meg az asztali etikettre. Nekem ő szelídebb módszerekkel, de négyéves koromra – hogy szégyent ne valljon velem az édesanyja előtt – úgy megtanította, hogy csodájára jártak minden étteremben. Én meg boldog voltam, hogy a felnőttekkel ehetek.

¬ A család eredményei vagy a traumák a meghatározóbbak az ön számára?

Nem az egykori vagyonra és a címekre vagyok büszke, hanem arra, hogy nem jachtokat és sportkocsikat vásároltak, hanem inkább a Nyugatot, a Szép Szót támogatták. Valóban sok trauma érte a családot. Apámon kívül szinte mindenki emigrációban élt. Ferenc világhírű műgyűjteményét elrabolták a németek és az oroszok, nagyanyámat megkínozták a Gestapo budapesti főhadiszállásán. Azonban nem adták fel, nem siratták, ami elveszett, a vagyont, a jólétet, hanem új életet kezdtek. Nagyapám testvére, Lili Hollywoodban forgatókönyvíró lett, a másik testvére, Antónia jogot tanult Amerikában, az ő lánya pedig autodidakta módon művészettörténet-tanárrá képezte magát, és egy pennsylvaniai iskola művészeti igazgatója lett. Nyitottak tudtak maradni más kultúrákra, emberekre, világnézetekre. Ez az igazi örökségem. ¬ Hamvay Péter