A múlt századdal kapcsolatos történelmi emlékezetben máig az 1956-os forradalom az az esemény, ami a leginkább megmozgatja a képzeletet. Míg a sztálinista diktatúra emblematikus alakja, Rákosi Mátyás a magyar história legellenszenvesebb figurái között van, Nagy Imrét, a forradalom miniszterelnökét – akárcsak a Medián korábbi közvélemény-kutatásaiban – majdnem teljesen egyöntetűen pozitívan értékeli a társadalom. Kádár Jánost, a forradalom leverésében a szovjetekkel kollaboráló pártvezetőt pedig valahová a kettő közé, de inkább a pozitív tartományba helyezi a többség. Az utóbbiénál is kedvezőbb valamivel, és ugyancsak viszonylag kevéssé megosztó a rendszerváltás utáni első miniszterelnök, Antall József megítélése, Horthy Miklósé viszont máig két pártra szakítja a magyarokat.
Drámai fejlemény ugyanakkor, hogy – miközben az elmúlt évtizedben gyakorlatilag minden említett történelmi személyiség megítélése javult valamelyest – Horthy esetében a legnagyobb mértékű a pozitív változás: 2005 óta több mint megkétszereződött azoknak az aránya, akik szerint az egykori kormányzó „inkább pozitív, mint negatív szerepet játszott” a magyar történelemben. A most szeptemberben elvégzett országos reprezentatív Medián-felmérésben már szinte hajszálra ugyanannyian beszélnek róla elismerően, mint ahányan elutasítóan.
A XX. század történelmének ebben a végletesen eltérő megítélésében természetesen a mai pártpolitikai megosztottság tükröződik. Ez azonban nem azonos mértékben érvényes az egyes személyiségekre. Nagy Imre ma is inkább „nemzetegyesítőnek” mondható, Antall József megítélése is csak mérsékelten függ a mai pártpreferenciáktól, sőt még a baloldal szemében értelemszerűen elfogadottabb Kádár János iránt is meglepően magas a mai kormánypártiak pozitív reakcióinak aránya. Horthy esetében viszont egyenesen szakadék van a fideszes és az ellenzéki szavazók ítélete között: az előbbieknek több mint a fele, az utóbbiaknak csak a harmada tartja őt számon a magyar történelem pozitív alakjai között. (Az ábrában az „egyéb pártoknál” látható magas szám a Mi Hazánk szavazói körében tapasztalt kimagasló, kétharmados arányú pozitív értékeléssel magyarázható.)
A választások és elutasítások kombinációinak áttekintése jellegzetes mintázatokat mutat. Az összes válaszadó rokonszenvnyilvánításaiból kiemelkedik a Nagy Imre – Antall József – Kádár János hármas; a népesség 13 százaléka számára ők egyszerre elfogadhatóak. A politikai hovatartozás természetesen itt is meghatározó: a fenti trió elsősorban az ellenzéki szavazók számára jelent vonzó kínálatot (21 százalékos együttes említéssel), a kormánypártiak számára ez kevésbé vonzó (8 százalék); az ő relatív többségük (13 százalék) a Kádár nélküli, Nagy Imre – Antall József – Horthy kombinációt tartja „a nyerő felállásnak”.
Horthy értékelése idén szeptemberben került váratlanul reflektorfénybe, miután újratemetésének 30. évfordulóján Lázár János építési és közlekedési miniszter beszédet mondott, és nem fukarkodott a dicsérő jelzőkkel. A néhai kormányzó értékelésében tapasztalt megosztottság természetesen ezzel kapcsolatban is visszaköszön. A miniszternek az a mondata, hogy „Horthy kivételes államférfi, hős katona és igaz magyar hazafi volt”, teljesen ellentétes fogadtatásra talált a kormánypárti és az ellenzéki közönség körében: az előbbiek közül közel kétharmadnyian, az utóbbiak közül pedig csak alig egyharmadnyian értettek egyet az egykori kormányzót magasztaló állítással. Ennek éppen a fordítottja volt annak a nyilvánosságban gyakran felbukkanó gondolatokból konstruált idézetnek a megítélése, amely Horthy háborús felelősségét, kártékony történelmi szerepét idézte föl – ezt az álláspontot az ellenzéki szavazók abszolút többsége, míg a fideszeseknek csak a harmada osztotta. A párt nélküli, „bizonytalan” választópolgárok ebben a tekintetben is hajlamosak a határozott vélemény kerülésére, a legtöbben közülük adtak kitérő, „nem tudom” választ. Tendenciaszerűen igaz az is, hogy a magasabb iskolai végzettség és az idősebb életkor kritikusabb ítéletet valószínűsít a volt kormányzóval szemben. ¬ HANN ENDRE
