¬ Kalandosan izgalmas lehetett a számos országban lezajlott gyerekkora. Hogy emlékszik azokra az évekre?

Rendkívülinek tűnhet, de inkább természetesnek nevezném, hiszen ahol a szülők vannak, a gyerek is ott van. Alag tele volt zsokékkal, mindenki lovagolt, nem csak apu, és úgy csábították, szerződtették őket ide-oda, mint ma a focistákat.

¬ Az ő legendásan bohém természete a fiainak mennyire volt érzékelhető?

Semennyire. Felnőttként tudtam csak meg például, hogy amikor Dániába szerződött, anyukámmal közölte, hogy nők oda sajnos nem mehetnek, annyira sok a dán nő. Ez viccesen hangzik, de mi akkor már Görögországban iskolába jártunk a három évvel idősebb bátyámmal, és a szüleinknek ez volt a fő szempont. Aperianov Zakariás, a híres Imperiál híres trénere mondta egyszer a bátyámnak, hogy élete két legvidámabb éve az volt, amikor apu ott volt náluk munkalovas. A bátyám nem merte megkérdezni, miket csinálhatott, gondolta, jobb, ha nem tudjuk. A lósport egyik legszeretetreméltóbb egyéniségének nevezték aput az állandó derűjével, mosolyával.

¬ Amit ön, a kisebbik fia szemmel láthatóan örökölt. Dunakeszin elemistaként tényleg görögül, eredetiben olvasta a klasszikusokat?

Így igaz, és hát sorsszerű is, hogy épp emiatt a tanítóim egy évre visszatartottak, különben nem találkoztam volna Marikával, akivel hetven éve vagyunk házasok. A cserkésztáborban egymást felbátorítva szó szerint becserkésztük a lányokat. Ebből az emlékezetes akcióból egyébként a miénken kívül egy másik házasság is született, és ők is a mai napig együtt vannak.

¬ Sokaknak életévből sem jut annyi, mint amennyit önök az iskolásévek óta már együtt töltöttek. Hogy csinálják, van receptjük?

Nem is tudom, de hogy áldás, az biztos. Meg szerencse is talán. Marika szerint mind a ketten a legjobb tulajdonságokat örököltük a szüleinktől. A feltétlen szeretet és elfogadás volt a szülői minta, ezt követtük. És ezt adtuk mi is tovább.

¬ Alig volt húszéves, amikor közölték az első karikatúráját. Van fogalma, hogy azóta hány ezer jelent meg?

Húszezer? Vagy harminc? Lehetetlen megmondani. Jöttek aztán a könyvillusztrációk meg az animáció is. A Móra Kiadó talált meg elsőként, a filmgyárba pedig a Műcsarnok 1968-as karikatúrakiállítására készült, hétméteres Budapest-rajzom miatt hívtak. Az első rajzfilmem a francia felkérésre, Dargay Attila rendezésében készült La Fontaine-sorozat volt a hetvenes évek elején.

¬ Legismertebb reklámfilmjét Szabó Lőrinc fia, verseinek „óriás” Lócija rendezte. Erre a megbízásra hogyan emlékszik?

Ó, az nagyon jó munka volt, azt mondták, azt rajzolok, amit akarok, csak hangozzék el a „bontott csirke”. Talán ez volt az egyetlen valósághű állatom. A tévétornához, ami ugyanúgy a hetvenes évek második felében készült, már megvolt a zene és a szöveg, amihez igazodnom kellett.

¬ „Egy gyerek érintetlen hitével, a lényeget látó szemével, a világra rácsodálkozó lelkével mesél” – mondta önről Csukás István, amikor megnyitotta irodalmi karikatúrái kiállítását. Vele hogy jött létre az együttműködés?

Az ismeretség nagyon-nagyon régről való, még amikor kezdőként házaltunk a szerkesztőségekben, ő a verseivel, én a rajzaimmal. Aztán egyszer megkeresett a Corvina szerkesztője, Sivó Mari, hogy „a jövő század állatai” sorozatomból mesét kellene csinálni. Pistával egy hét alatt összeraktuk az első Pom Pom-történetet, mert ki akarták vinni a frankfurti könyvvásárra. Bálint Ágnes, a megrendelő, a tévé gyerekosztályának vezetője az átvételkor közölte, jöhet is a következő, mire Pista: „Hohó, az nem úgy megy ám”, aztán mire leért a második emeletről, már tudta, hogy ki lesz a következő főhős: A nagy ho-ho-horgász – a főkukacnak mostanra már két bronzszobra is van, igaz, mini, ahogy egy ilyen aprósághoz illik.

¬ Az ötvenes-hatvanas években indult a pályája. Akadékoskodott a cenzúra?

Semmi ilyen élményem nem volt. Volt persze bennem belső gát, hogy mi mehet át, és hamar felfedeztem magamnak az állatvilágot, ami addig fehér folt volt. Még leginkább apu akadékoskodott a lovaimmal, hogy milyen kövérek, de az én állatfiguráim mindig a képzeletemhez igazodtak, nem az anatómiához.

¬ Láttunk azért már példát „gyilkos” karikatúrára is. A 2015-ös párizsi Charlie Hebdo-mészárlásról mit gondolt?

Legelsősorban is gyászoltam a 80 éves Wolinski barátomat, az egyik áldozatot. A kollégáim ott szerintem túlléptek egy határon, ami persze nem indokol ilyen rettenetes megtorlást. A vallás, a hit az nagyon érzékeny dolog. Apáca nagynénikém nálunk lakott, amikor feloszlatták a rendet, ő olyan vakbuzgó volt, hogy semmit sem lehetett előtte mondani, rögtön megbántódott. Nem tudom, én megbántottam-e valakit rajzommal, nem tudok róla.

¬ Idős emberként egyre több veszteség éri, ezzel hogy bír el?

Valahogy úgy vagyok velük, ahogy Csukással is: ha felhívna telefonon, nem csodálkoznék. Dargay Attila, Foky Ottó, rossz nélkülük, a hiánytól megváltozik a világ. Egykori főszerkesztőm, Tabi László szerint az öregségnek egyetlen előnye van: egyre több a fiatal nő. ¬ Puszta Dóra