Hiba volna elparentálni az EU úgynevezett lisszaboni programját, még ha alig váltotta is be a hozzá fűzött reményeket - állítja a neves londoni kutatóműhely, az Európai Reformközpont (Center for European Reform, CER), hozzátéve: „valami forr az európai gazdaság mélyrétegeiben".
HVG |
Az uniós kormányfők 2000 márciusában, a portugál fővárosban hirdették meg a közösség globális versenyképességének javítását célzó tízéves gazdaság- és társadalomfejlesztő programcsomagot, amit aztán tavaly, huszonötös körben, erősen „áramvonalasítottak".
A korábbi túldimenzionált tervekről a hangsúly tavaly a gazdasági növekedést és munkahelyteremtést közvetlenül szolgáló intézkedésekre került, melyek listáját minden kormány évente köteles összeállítani, végrehajtásukért felelőst kijelölni - utóbbi Magyarországon eddig Baráth Etele tárca nélküli miniszter volt. Az átfazonírozással egyidejűleg az EU a tagállamok költségvetési deficitjének mértékét szabályozó előírások felpuhításáról is döntött: a jelentős strukturális reformokba belevágó tagállamok számára átmenetileg a GDP 3 százalékánál nagyobb államháztartási hiányt is megenged különösebb szankciók nélkül.
A kötelezettségvállalások értékelésére elvileg az Európai Bizottság (EB) hivatott, ám a testület vonakodik nevesíteni a lisszaboni program teljesítésében kiemelkedő vagy elmaradó kormányokat, így a CER állít össze évről évre teljesítési tabellát. A tavalyi „lisszaboni bizonyítványokat" márciusban közzétevő brit kutatóintézet a program sarokköveinek számító öt átfogó szempontot - az innovációt, a piacliberalizációt, a vállalkozásbarát környezetet, a foglalkoztatást és társadalmi kohéziót, valamint a környezetvédelmet - érvényesítő, közel két tucat indikátor összehasonlítása alapján ítélt. Mint munkatársai hangsúlyozták, nem csupán az abszolút teljesítményt vették figyelembe, hanem a fejlődés többéves dinamikáját is.
A dicsőségtáblán Dánia neve áll az élen. Az északi ország szinte minden indikátor esetében magas pontszámot ért el, s az EU-ban egyedülállóan képes egyesíteni a gyors gazdasági növekedés, a széles körű foglalkoztatottság és a magas színvonalú szociális biztonság követelményeit. Franciaország és Nagy-Britannia egyaránt sok területen előrelépett, de bizonyos tekintetben egymás „tükörképei": míg az előbbiben nagy a munkanélküliség, de mérsékelt a társadalmi egyenlőtlenség, az utóbbiban kevés az állástalan, ám számottevő a szegénység. Németország ismét a világ legnagyobb exportőre lett, de túl sok a tartósan munkanélküli, s kérdőjelek övezik a nagykoalíció elszántságát az egészségügyi reformok ügyében. A régi tagállamok sereghajtója Olaszország: hatalmas a bürokráciája, hiányos az infrastruktúrája, magasak az adói és a munkanélküliségi rátája, az államadósság meghaladja a GDP 100 százalékát. Az EU más mediterrán tagállamai sem sokkal jobbak: Portugáliának siralmasak az oktatási mutatói, az állam túlsúlya miatt pedig az egész kontinensen Görögországban van a legnehezebb sorsuk az üzleti vállalkozásoknak.
A gazdasági növekedés tekintetében az új tagállamok közül a CER az évi 7-10 százalékos bővülést felmutató baltiakat emeli ki, Észtország külön elismerést kapott a gazdaság nyitottságáért és innovációs készségéért. A kutatók felhívják a figyelmet, hogy a régi tagországok átlagától jelentősen lemaradó újaknál fennáll a „reformfásultság" veszélye, holott még sok a tennivalójuk például a munkaerőpiac és az oktatás korszerűsítésében, a bürokrácia visszanyesésében. A legaggasztóbbnak a brit kutatóműhely a lengyel helyzetet látja, ahol valamennyi munkaerő-piaci mutató a legrosszabb Európában, az üzleti verseny korlátozott, az adórendszer zavaros, a működőtőke-beáramlás apad, ráadásul a populista kormányzattól nem is várható semmi előrelépés.
Magyarország a 27 országot - a várhatóan jövőre csatlakozó Romániát és Bulgáriát is - felölelő tabella középtáján tanyázik, nem mindig mutatói értékeinek, hanem a 2000-es indulóév óta megtett előrehaladásának köszönhetően. Tavaly például Magyarország - csakúgy, mint Lettország, Litvánia és Szlovénia - megduplázta a széles sávú internethez való hozzáférés rátáját. Még így is a sereghajtók között van ugyan az EU-ban, de kedvező, hogy a szélessávúinternet-előfizetések száma már az összes előfizetés közel felére rúg, szemben a 33 százalékos közösségi átlaggal. Érzékelhetően fejlődött az internetes közigazgatás is, viszont Magyarországon az összes alkalmazott mindössze harmadának van alapvető informatikai képzettsége, szemben a 44 százalékos uniós átlaggal.
Vegyes a kép a kutatási-fejlesztési ráfordításoknál: az uniós cél az, hogy 2010-re a közösségi átlag elérje a GDP 3 százalékát. E téren az új tagállamok éllovasainak aránya is mindössze 1 százalék, a magyar ennél is kisebb. Mint a budapesti kormány „nemzeti lisszaboni programja" önkritikusan megjegyzi, Magyarországon a kutatótársadalom népességhez viszonyított aránya fele az uniós átlagnak, a tudósok átlagéletkora magas, és kevéssé nyitottak a gazdasági szempontokra a témák kiválasztásában. Ráadásul a műszaki és természettudományos végzettséget szerzők aránya a 20-29 éves népességen belül csupán a harmada a régi tagállamok átlagának.
A „kullogók" közé sorolja a CER Magyarországot a piacliberalizációt illetően, mert - a törvény adta lehetőségek dacára - a gyakorlatban nincs valódi verseny sem a vonalas telefonhívások, sem a villamosáram-szolgáltatás, sem a vasúti szállítás piacán. Nem áll túl jól Magyarország az üzletbarát szabályozási környezetet tekintve sem. Hosszadalmas és drága a cégalapítás: idehaza ehhez több mint ötven nap kell, míg a skandináv országokban csupán két hét, igaz, Szlovéniában két hónap, Szlovákiában viszont nemrég nyolcvanról 25 napra szorították le az időt. A vállalatmegszüntetés uniós átlagban egyévnyi bürokráciája minálunk kettőre nyúlik. Magyarország még mindig jelentősen elmarad a felsőfokú végzettségűek arányát tekintve az unió úttörőitől: míg Belgiumban, Írországban és az északi tagállamokban az arányuk a 40 százalékot is eléri, idehaza csak 20 százalék körüli - csekély vigasz, hogy hasonló a helyzet Ausztriában és Csehországban is.
Az az intézkedés, amelyért Magyarország az utóbbi időben a nemzetközi összehasonlításokban a legtöbb dicséretet zsebeli be - így van ez a mostani CER-elemzésben és az Európai Bizottság hasonló dokumentumaiban is -, a már végrehajtott „többpilléres" nyugdíjreform. A társadalmi kohézió egyik fontos mérőszámát, a gyermekszegénységet illetően viszont erősen romlott a hazai helyzet: a CER által idézett UNICEF-adatok szerint ez a kilencvenes évek elején mért 7-ről 20 százalékra nőtt - a kutatók megfogalmazása szerint amúgy viszonylagos jólétben élő - Magyarországon. Az elemzők megállapítják, hogy bár az új tagállamok a GDP arányában hasonló összeget költenek szociális célokra, mint a régiek, a források gyakran nem a legrászorultabbakat érik el. Azok az országok képesek leginkább a szükséges reformokra, ahol a változások köré nemzeti konszenzust tudnak építeni - vonják le az átfogó konklúziót a CER kutatói.
