„Tavaly majdnem ugyanolyan értékben adtunk el katonai felszereléseket, mint a Szerbiánál háromszor nagyobb egykori Jugoszlávia 1989-ben. Sikeresek vagyunk, de még nem értük el minden célunkat” – lelkendezett a napokban Dragan Sutanovac szerb védelmi miniszter, miután Belgrádban bejelentették: a balkáni ország 2009-ben közel 500 millió dollár értékű fegyverre talált vevőt külföldön.
A vevők elsősorban a régi Jugoszlávia által megszerzett piacokról kerülnek ki. Az egykori délszláv államszövetség ügyesen kihasználta, hogy a két szuperhatalom között lavírozó el nem kötelezett államok mozgalmának meghatározó tagja volt, s az 1970-es évek elejétől kezdve ontotta a fegyvereket Líbiába, Irakba, valamint a délkelet-ázsiai országokba. Az együttműködés csúcspontján Jugoszlávia a nagy mennyiségű kézifegyver mellett gyakorló repülőgépeket, világszínvonalon álló páncélozott harcjárműveket, valamint a szovjet T–72-es harckocsi feljavított változatának számító M–84-es tankokat adott el a kuncsaftoknak.
A titói állam széthullásával a fegyverexport is azonnal összeomlott. Az önállóvá vált tagköztársaságokban nem volt túlélésre képes hadiipar: az M–84-es gyártásának különböző fázisaiban például szerbiai, boszniai, montenegrói és horvátországi üzemek vettek részt. Ráadásul Boszniában az 1992–1995 közötti polgárháborúban, Szerbiában az 1999-es NATO- légicsapásokban meg is semmisültek a hadiüzemek.
Szerbia elsősorban annak köszönheti katonai iparának viszonylag gyors talpra állását, hogy miközben Jugoszlávia jogutódjaként megörökölte az el nem kötelezettekhez fűződő jó kapcsolatokat, az egymást követő kormányok kulcskérdésként kezelték a többségi állami tulajdonban lévő üzemek rekonstrukcióját. A szerbek igyekeznek nem csak felszereléseket eladni: miután Irakba irányult a 2009-es export több mint harmada, Belgrádban felújították az iraki tisztek és katonaorvosok oktatását, a polgári építőcégek pedig harcolnak a korábban jugoszláv vállalatok által épített utak, hidak felújítására kiírt pályázatok megnyeréséért.A
szerb hadiipar ugyanakkor magán hordja a jugoszláv múlt hátrányos örökségét is: a pénzhiány miatt a vállalatok képtelenek betörni a korszerű elektronikával vagy célzórendszerekkel felszerelt fegyverek piacára. A fejlesztést az is akadályozza, hogy Belgrád nem hajlandó privatizálni katonai üzemeit – a legismertebb a kragujevaci Zastava önálló védelmi részlege –, a külföldi befektetők viszont csak akkor adnak ki a kezükből korszerű gyártási technológiát, ha döntő szóhoz juthatnak az irányításban. Ugyancsak gondot jelent, hogy a szerb hadsereg nem növeli a keresletet, Sutanovac szerint a védelmi tárcának a legfontosabb új fegyverek beszerzésére sincs pénze.
A forráshiány miatt lassan halad a jugoszláv időkből maradt Super Galeb G–4-es típusú katonai gépek modernizálása. Erre pedig szükség lenne, hiszen a Super Galebek már másfél évtizeddel ezelőtt sem voltak egy súlycsoportban a korszerű repülőkkel: 1994 februárjában két amerikai F–16-os úgy lőtt le négy Galebet Bosznia fölött, hogy azoknak esélyük sem volt a menekülésre.
A NATO-hoz 2009-ben csatlakozott Horvátországban a saját hadsereg ellátása a fő feladat, a horvát katonák hazai kézifegyverekkel, egyenruhában és golyóálló mellényekben teljesítenek szolgálatot, s Zágráb bele akar vágni az M–84-esek saját gyártásába. A horvát politika célja, hogy ne fordulhasson elő még egyszer olyan helyzet, mint az 1990-es évek elején, amikor a Jugoszláviából kiváló ország gyakorlatilag fegyver nélkül maradt, s csak a fegyverszállítási embargó kijátszása révén megszerzett felszerelésekkel szállhatott szembe a szerb katonasággal. Magyarországról 1990-ben Kalasnyikov-szállítmány érkezett, amiből politikai botrány támadt. A védelmi ipar ugyanakkor nem számít kiemelt területnek, és elemzők szerint jelentősége a jövőben tovább csökken.
Az egykori Jugoszláviában a központi helyen, hegyek között fekvő Bosznia volt a védelmi ipar fellegvára: a 37 legnagyobb jugoszláv hadiüzem közül 11 működött a tagköztársaságban, és az üzemek a szövetségi hadiipari termelés harmadát adták. Részben a hadiipar okozta a köztársaság vesztét is. A külső támadók ellen partizán-hadviseléssel készülő jugoszláv hadvezetés Boszniában építette meg legnagyobb katonai raktárait, így az egymás ellen harcoló horvát, szerb és muszlim milíciák viszonylag könnyen jutottak hadianyaghoz.
Bosznia politikai megosztottsága miatt a Mostar–Szarajevó–Zenica háromszögbe telepített hadiipar változatlanul tetszhalott állapotban van, s ennek következtében panganak a korábban a hadiüzemekből élő városok, köztük Bugojno, Vitez vagy Novi Travnik. A talpra állásra egyelőre kevés az esély, Szarajevó eddig csak Törökországgal kötött komolyabb hadiipari együttműködési szerződést.
NÉMETH ANDRÁS
