HVG, 2012. szeptember 1.
Egy rövid újságcikkben nyilván nem lehet mindent elmondani olyan bonyolult történelmi témáról, amilyennel a Szellem rovatban megjelent, Felemás párthatározat a személyi kultuszról, 1962 felcímű múlt heti írásuk foglalkozott. Mégsem lett volna szabad említés nélkül hagyniuk, hogy 1962-ben belügyérek seregét zúdították rá a magyar szellemi életre. Pedig a cikkükben idézett történész, Rainer M. János egyik idevonatkozó tanulmánya erről is hangsúlyosan szólt. „Le kellett menni kultúrába” – ez volt az elbocsátott belügyérek házi használatú szlogenje, s valóban: a sajtó, a tévé, a könyvkiadás, a színház és a történettudomány vezető (vagy középvezetői) posztjaira kerültek – azok, akiket Kádár János „komoly harcostársainknak és segítőinknek” nevezett. Szívesen olvasnék egyszer lapjukban olyan összeállítást, amelyik ezzel a kérdéssel foglalkozik, mert az a néhány példa, amelyre hivatkozni szoktak (már ha erről egyáltalán említést tesznek), igen szűkös. Az élete végéig „ellenforradalmározó” kurzustörténészen, Hollós Ervinen, „a politikai kabarét megújító” Komlós Jánoson és a Magvető Könyvkiadó „bátor” igazgatóján, Kardos Györgyön kívül (lásd fent) másokról jószerével nemigen esik szó.
ISTVÁNFI GÁBOR
(BUDAPEST)
