„Az angolok felébredtek!” – kiabálta az a kék fürdőköpenyt és fekete símaszkot viselő, 62 éves férfi, aki a múlt héten lövöldözni kezdett Montrealban, a tartományi választásokon első helyen végzett Parti Québecois (PQ) győzelmi gyűlésén. A lövések – amelyek egy hangtechnikust halálra sebeztek – épp akkor dördültek el, amikor a PQ vezetője, a 63 éves Pauline Marois arról beszélt a pódiumon, hogy a többségükben francia ajkúak lakta kanadai tartománynak, Québecnek önálló országnak kell lennie. Ez a közvélemény-kutatások eredményeinek ismeretében a közeljövőben nem valószínű, és a PQ is kisebbségben kénytelen kormányozni, ám az eltökéltsége miatt Betonladynek is nevezett Marois megvalósította három évtizedes politikai pályafutásának legnagyobb álmát, Québec első női tartományi miniszterelnöke lett.
A színes ruháit és feltűnő ékszereit a választási kampányban szolid kosztümökre cserélő Marois 1949-ben Québec City egyik elővárosában született. Szerény körülmények között éltek, autószerelő apja és tanítónő anyja azt igyekezett az öt gyerekébe belenevelni, nem az a fontos, mennyi tulajdonuk van, hanem az, milyen emberek. A fiatal Pauline leginkább a szép cipőket irigyelte gazdagabb iskolatársaitól. Ennek is tulajdonítható, hogy a legrégibb kanadai felsőoktatási intézményben, a szociális munkási egyetemi tanulmányai alatt megismert férje, Claude Blanchet ingatlanvállalkozói vagyonának köszönhetően a kanadai sajtó szerint az egykori Fülöp-szigeteki diktátor feleségéével, Imelda Marcoséval vetekedő cipőgyűjteményre tett szert.
A montreali HEC menedzseriskolában közgazdászdiplomát is szerzett Marois saját bevallása alapján akkor lett a független Québec elkötelezettje, amikor a Québeci Felszabadítási Front radikális szeparatista szervezet 1970. októberi két emberrablására reagálva Pierre Elliott Trudeau akkori kanadai miniszterelnök bevezette a korábban csak a világháborúk idején alkalmazott szükségállapotot, s katonákat küldött a tartományba. Marois az 1976-ban tartományi választást nyert PQ egyik miniszterének szóvivője, később egy másiknak a kabinetfőnöke lett. Saját jogon 1981-ben került be a tartományi parlamentbe, s a voksolás után 11 nappal szülte meg második gyermekét. Rögtön a regionális kormányban találta magát, és pályafutása alatt 15 miniszteri poszton fordult meg. Legnagyobb sikerének azt tekinti, hogy az oktatási tárca irányítójaként kezdeményezésére 1998-ban Québecben állami óvodai és napközis hálózatot hoztak létre, a gyerekükről otthon gondoskodók pedig adókedvezményt kaptak.
A PQ vezetői posztját már 1985-ben – utolsó, negyedik gyerekével terhesen – megpróbálta megszerezni, de éppúgy kudarcot vallott, mint húsz évvel később. A 2005-ös fiaskót követően rövid időre vissza is vonult a politikától, ám amikor 2007-ben, a csak Québecben politizáló PQ történetének legrosszabb választási szereplése miatt újra üresedés támadt a pártvezetői poszton, azt ellenfél nélkül nyerte el, majd egy pótválasztáson a parlamentbe is visszakerült. Tavaly nyáron belső puccsal próbálkoztak ellene azok, akik nem tartották eléggé határozottnak a szeparatizmusát, de ezt is túlélte. Igaz, részben azzal, hogy az álláspontja radikálisabb lett. Be akarja például vezetni, hogy a francia ajkúak csak kivételes esetben mehessenek állami finanszírozású angol nyelvű középiskolába, s az önkormányzati és tartományi tisztviselőknek kötelezően kelljen tudniuk franciául. A közalkalmazottaknak – például a tanároknak – megtiltaná az olyan vallási szimbólumok viselését, mint a muszlim fátyol, a turbán vagy a kipa, de a kereszt maradhatna.
