HVG, 2012. szeptember 8.
„A kard harcias fegyvernem, és logikában picit több is, mint mondjuk a párbajtőr” – szólt Szilágyi Áron némileg fellengzős megállapítása legutóbbi portréjukban, lebecsülve a másik fegyvernemet saját kedvence ellenében. Erre riposztoznék, engedelmükkel, pár ellenérvvel, melyek a párbajtőrnek legalábbis az egyenjogúsága mellett szólnak. Aki látott már asszót mindkét sportágban, észrevehette, hogy a kardban számít az együttes találatnál, ki kezdeményezte a támadást, amiről a kardozók egyébként a tusokat követő versenyordításokkal próbálják meggyőzni a zsűrit. Ezek a momentumok aligha nevezhetők a technikai, fizikai képességek megméretésének. Említést érdemel az is, hogy a kardvívásban a penge teljes egésze pontszerző felületnek minősül, így egy nem feltétlenül tudatos, az ellenfelet éppen csak súroló vagy ráhajolva elérő mozdulat is találatot eredményezhet. Mindez olykor a gyors egymásnak rontásra, olykor kapkodásra ösztönöz. A kardvívásban a tusok „kidolgozása” sokszor pár másodpercet igényel, ezzel szemben a párbajtőrben nem ritka a teljes vívóidő kihasználása. Ez hosszas technikai és pszichikai terhelést jelent, miközben pontot csak a fegyver hegyével, meghatározott erősségű szúrással lehet szerezni, az ellenfél bármelyik testrészén (kardban csak deréktól felfelé). A párbajtőr szabályainak „logikus” mivolta magyarázza, hogy a vívósportban ez a legközérthetőbb fegyvernem. Talán a fiatalkori elfogultságnak köszönhető az inkriminált megállapítás, ami természetesen nem von le semmit a szokatlanul érett és szerény nyilatkozatokat jegyző olimpiai bajnok érdemeiből.
SZTANKÓ BÁLINT
(BUDAPEST)
