A hazájában hősként tisztelt, a nyugati világban a nukleáris technológia terjesztése miatt veszélyes bűnözőnek tartott pakisztáni Abdulkadir Khan kalandos életének újabb állomásához érkezett: 76 évesen politikai mozgalmat alapított. A leginkább az európai kalózpártokra hajazó, Ázsiában azonban még szokatlan csoportosulás – a Tihrík-i-Tahaffúz Pakistan (Mozgalom Pakisztán Védelméért) – egyelőre nem állít jelölteket, és egyetlen célja, hogy a fiatalokat szavazásra mozgósítsa a jövőre esedékes, de akár idén is várható parlamenti választáson.
A pakisztáni nukleáris program egykori feje szegény családban, egy tanár fiaként az indiai Bhopálban született, és már fiatalon szemtanúja volt a vallási erőszaknak, muszlimok hinduk általi legyilkolásának. Mire a család 1952-ben az öt évvel korábban létrejött Pakisztánba költözött, Khan hozzáállását a tudomány iránti szeretet és az Indiával szembeni gyűlölet határozta meg. A Karacsi Egyetemen villamosmérnöki és kohászati diplomát szerzett, majd az NSZK-ban, Hollandiában és Belgiumban folytatta tanulmányait, akkor már az atomfizikára összpontosítva.
Hollandiában 1975-ben munkát vállalt az Urenco európai konzorcium egyik urándúsító üzemében, de már egy évre rá haza is tért holland feleségével – két lányuk született –, és az urán dúsításához szükséges centrifugák tervrajzaival. India 1974-es első sikeres nukleáris robbantása Pakisztánt lépéskényszerbe hozta; Khan akkor lett hazája atomprogramjának feje. A Kahutában létrehozott Khan Research Laboratory munkájának köszönhetően 1998-ban Pakisztán öt sikeres föld alatti atomrobbantást hajtott végre, és a tudós az ország legismertebb embere lett. Portréjával teleragasztgatták a teherautókat, buszokat, bekerült a tankönyvekbe, s kétszer is megkapta a legmagasabb pakisztáni polgári kitüntetést.
Khan már az 1990-es évek elején hozzáfogott egy nemzetközi föld alatti hálózat kiépítéséhez, melynek révén nukleáris technológiát adott el Iránnak, Líbiának, Észak-Koreának. Az illegális kereskedelem révén állítólag ő maga is 400 millió dollárt szedett össze. A németül, hollandul és angolul is kiválóan beszélő Khan Pakisztánban és Dubaiban több ingatlant vásárolt, drága kocsikat tartott fenn, a szaharai Timbuktuban pedig szállodát vett, amelyet a feleségéről nevezett el. Jótékonykodásra is több millió dollárt költött, autókat vásárolt beosztottjainak, és fizette gyerekeik egyetemi tanulmányait. Közben egyre vallásosabbá vált, finanszírozta az Indiát a XII. században meghódító afgán szultán sírjának felújítását – és az uralkodó portréja mellé helyezte a sajátját.
A hálózatát egy 2003-as titkos hajószállítmány leleplezése buktatta le, ám Khant sem a bécsi Nemzetközi Atomenergia-ügynökség, sem a nyugati hírszerző szervezetek nem hallgathatták ki, így a mai napig talány, ki mindenkinek adott még el kényes nukleáris eszközöket, illetve know-how-t. A nemzetközi felháborodás ellenére Pervez Musaraf akkori elnök csak házi őrizetbe helyeztette Khant, akinek iszlámábádi villája bejáratánál az egyik jázminbokrot rendre az atomrobbantás után kialakuló jellegzetes, gomba alakú felhő formájára vágják. 2009-ben, amikor teljes szabadságát visszanyerte, Khan még betegnek, depressziósnak mutatkozott, aki a főváros utcáin eteti az arrafelé gyakori majmokat. Azóta új erőre kapott, és visszavonta korábbi vallomását, melyben sajnálatát fejezte ki és bocsánatot kért, amiért 15 éven át illegálisan kereskedett atomtechnológiával. Politikai jövőjéről pedig úgy nyilatkozott: az Isten kezében van.
