HVG, 2012. december 22.
1957-ben érkeztem Amerikába nincstelen magyar menekültként, aki angolul is csak pár szót tudott makogni. Idővel egyetemi tanár lett belőlem, történész. Az 1990-es években több cikket írtam új hazámról magyar lapokba. Már akkor is az volt a véleményem, hogy minden rossz, amit Amerikáról mondanak vagy írnak, az igaz, ám ugyanezeknek az ellenkezője is az. Ez egy óriási ország éles különbségekkel, dinamikus gazdasággal. A lőfegyvergyárosok is több milliárd dollár hasznot húznak termékeikből, mert ügyes propagandájuk hatására egyre több – főleg fehér – férfi hiszi azt el, hogy a lőfegyverek birtoklása szervesen összefügg „férfiasságukkal”. Ez a propaganda természetesen épít a „Vadnyugat” mitológiájára is. Ez egy fiatal ország, ahol a nyers erőszak gyakori alkalmazása történelmi tény volt, csakhogy a cowboyok pisztolyokkal és nem gépfegyverekkel lőttek egymásra. Emellett létezik egy másik Amerika is, amelyik szintén szervesen összefügg az ország viszonylagos fiatalságával. Még a múlt század elején is Amerika a kisvárosok és farmok országa volt. Azokban mindenki ismert mindenkit, és a kölcsönös segítségnyújtás meglehetősen általánosnak volt mondható. E nélkül könnyen elpusztultak volna a pionírok az akkori zord világban. Ebben az országban a gyökeret vert vallásosság is sokat segített. Különösen az emberek vagy a természet által okozott tragédiák esetén – egyfajta történelmi örökségként – ez az Amerika tör a felszínre, mintegy áttörve a rideg, mohó és személytelen gigantizmus vastag páncélját. Amerikai feleségemmel együtt mi New Yorkban lakunk, de még ez az óriási nagyváros is kisvárossá vált 2001. szeptember 11-e után és a mostani hurrikán alatt. Mindkét esetben szinte egy „családdá” váltunk. Szeptember 11. után a The New York Times rövid életrajzot közölt minden egyes áldozatról, és mi, az életben maradottak, együtt gyászoltuk őket. A hurrikán alatt öt napig se vizünk, se áramunk nem volt, de a lakóházunkban a fiatal lakók jártak le és fel a vaksötét lépcsőházban azért, hogy kisegítsék idősebb vagy beteg lakótársaikat. A szörnyű newtoni iskolai vérengzés nyomán nem ismer határt az ország részvéte a meggyilkolt gyerekek iránt. Önkéntes adományok özöne érkezik oda. Egy asszony Iowából több mint ezer kilométert utazott, hogy saját maga által készített süteményekkel édesítse meg a newtoniak életét. Egy város Illinois-ból tucatnyi szelíd és barátságos kutyát küldött Newton traumatizált gyermekeinek megvigasztalására. Ezt a szellemet testesítette meg newtoni beszédében Obama elnök is. Sokunk számára ennek legmeghatóbb része az volt, amikor az elnök név szerint sorolta fel a meggyilkolt gyerekek nevét. Ez a fajta személyes közvetlenség többet segített, mint bármiféle fennkölt gyászbeszéd. A családias összetartozás érzése nem azonos valamiféle mesterkélt nemzeti egység mítosszal. Mint ahogy a családokon belül is léteznek nézeteltérések, sőt előfordul civakodás is, Amerikában továbbra is megmaradnak persze a politikai, ideológiai és egyéb ellentétek. Mégis jóleső érzés, hogy egyre többen vagyunk a kíméletlen és olykor gonosz gigantizmus ellen.
VERMES GÁBOR
NYUGDÍJAS EGYETEMI TANÁR (NEW YORK – USA)
