Jól elment az idő, már csak bő egy évet kell aludni a következő választásokig. Reménykedhet persze kormányváltásban mindenki, aki torkig van az autoriter és diszfunkcionális Orbán-rendszer eddigi működésével – azon a tényen sajnos mit sem változtat ez a remény, hogy ahogy most kinéz, semmi sem menti meg a kormányt az újrázástól. Mert ki is váltaná le? És milyen politikai ígéret fejében szavazzunk rá?
A volt és jelenlegi politikai választóvonalak, személyes sértettségek és (néha) valódi elvi különbségek mentén megosztott ellenzéki pártok vitái hosszú hónapok óta másról sem szólnak, mint hogy ki előz be kit, ki hogyan „pozicionálja” magát, melyik lesz a többiek ernyőszervezete. A pártok alkalmazkodtak a politológusok marketingnyelvezetéhez, apolitikus stratégiai, illetve hatalomtechnikai szempontjaihoz: helyezkednek, médiateret foglalnak el, óriásplakátokat gyártatnak, de elvekkel, politikai alternatívákkal nemigen fárasztják közönségüket. Az obamai „remény” szóval kampányoló Bajnai Gordon például legutóbbi országértékelésében arról beszélt, hogy „nekem bizony minden ígéret mögé fedezet is kell. Forintra-fillérre kiszámolt terv arról, hogyan jutunk A-ból B-be”, ám sem a forintokról, sem a menetirányról, sem a választott közlekedési eszközről nem ejtett szót.
A látszólag teljes programnélküliségnél azonban van még rosszabb: ha valami kiszivárog a készülő programokról, ígéretekről. Az utóbbi hetek-hónapok legdermesztőbb fejleménye még csak nem is az, hogy a kizárólag baloldali erők egyeztető tárgyalásain senkit sem reprezentáló törpepártok, kétséges hitelességű arcok is felbukkantak, és volt, amikor két szervezet részéről apa és fia egyeztetett családi körben a jövőről. Nem, a fő baj az, hogy az egyébként egymásra utalt szocialisták és Bajnaiék is újra felfedezték az államfüggő, kádári kisembert, akihez hozzáigazíthatják politikai üzeneteiket, identitásukat. Mintha a Fidesztől elpártolt másfél-két millió szavazó csak erre várna, nem pedig „rezsimváltásra, korszakváltásra”, strukturális reformokra, amiket épp Bajnai ígért meg tavaly októberi bejelentkezésekor.
Az Együtt 2014-et támogató Szolidaritás frontembere például felskiccelte ugyan, mi várható tőlük („a munkavállalói jogok bővítése, többkulcsos személyijövedelemadó-rendszer bevezetése, a minimálbér emelése, a munkanélküli-segély időtartamának növelése”), azt azonban már nem, honnan is lesz a főnökétől imént idézett fedezet ezekre az ígéretekre. Amúgy is teljes rejtélynek tűnik, hogyan próbál majd a jobboldal által valamiért „neoliberálisnak” tekintett Bajnai Gordon egy baloldali szakszervezet és egy alternatív Facebook-csoport jelöltjeként növekedés-, vállalkozás- és versenyképesség-párti politikát folytatni.
A legaggasztóbb antiliberális kanyarokat azonban a kormányváltáshoz megkerülhetetlen szocialisták írják le ezekben a hetekben. Míg a Fidesz azzal indokolja legújabb kormányzati jótéteményét, a rezsicsökkentést, hogy „a profitot és a költséget igazítani kell az emberek fizetőképességéhez” (Lázár János), a szocialisták szép csendben ugyanezt a filozófiát vallják, fizessenek csak a nagy cégek – amelyek az ilyen lépések miatt épp a kivonulást fontolgatják. Az MSZP kezdettől fogva kisajátította a legszegényebbek vonuló demonstrációját, az éhségmenetet, az okát abban látva, hogy „a kormány az elmúlt három évben a szegény embereknek nem adott, hanem éppen elvett tőlük”. Ez persze akkora arcátlanság, hogy ideje kicsit elmúltnyolcévezni: a (mély)szegénység, a tartós munkanélküliség kialakulásában véletlenül se felejtsük el a Fidesz előtti kormányok felelősségét. Amúgy pedig mit keres a Tocsik-ügy 343 milliós átutalásáról ismert Boldvai László expénztárnok az éhségmenetben? Ez már a megújulás?
Bajnai csak óvatosan, az MSZP azonban teljes erővel rámozdult a hallgatók tandíjellenes küzdelmére, ráadásul úgy, hogy azt – ilyen vehemenciával legalábbis – még maguk a diákok sem követelik. Mesterházy Attila és Hiller István az elmúlt napokban egyértelműen elkötelezte magát az „ingyenes” felsőoktatás mellett, mondván, „új érvek szólnak mellette”, megpuccsolva ezzel a párt fő oktatáspolitikusát, Kunhalmi Ágnest, aki pedig végig azt kommunikálta, hogy szükség van „nagyon érzékenyen beállított” tandíjra és ösztöndíjrendszerre. A mai MSZP tehát már simán igent mondana arra a hazug „szociális népszavazásra”, amit anno épp ellene szervezett a Fidesz.
Mondhatnánk, hogy mindez olcsó populizmus. De ne mondjuk. Nagyon nagy árat fizetünk majd érte.
SERES LÁSZLÓ
A szerző a hvg.hu munkatársa
