HVG, 2013. március 16.
A rágógumi fogyasztása – mint ahogy általában minden élvezeti cikké – összefügg az adott termékkel élő embertársaink kulturális színvonalával. Bár egyesek másoktól cseppet sem zavartatva hatalmas hólyagokat tudnak fújni, nagyobb baj van a már hasznavehetetlen salakanyag kiköpésével és landolásával. Az elhagyott szénbányák vagy az afgán harcmezők mélyén ez nem is okoz(hatna) problémát, de nézzünk körül városaink tömegközlekedési eszközeinek, a metróaluljárók és -állomások padozatán, díszburkolattal ellátott és felújított köztereink kövezetén, járdákon, tereken és egyéb helyeken. A fehérből idővel feketébe hajló, pénzérem nagyságú „guanótól” helyenként az eredeti felszín már fel sem ismerhető. Az eldobott cigarettacsikkek tömege sem nyújt valami szép látványt, de az legalább idővel lebomlik vagy elvileg feltakarítható. Ezzel szemben a rágógumi-maradvány sokkal szívósabb és időtállóbb. A ragacsos „szimbiózis” megszüntetésére a nálunk használatos ipari takarítógépek képtelenek. A miénknél fejlettebb régiókban is csak egy speciális szárazjeges – egyúttal méregdrága – technológia és gép képes felvenni a harcot a „megfáradt” és a környezetet immár súlyosan terhelő rágógumival.
URBÁN TIBOR
(BUDAKALÁSZ)
