Ideológiailag sziklaszilárd, mindig a szakmai tökéletességre törekszik, a maximálisat követeli beosztottaitól, elkötelezett a közös munka iránt – akiről így beszél Raúl Castro kubai elnök, az aligha lehet elveszett ember. Az 52 éves Miguel Mario Díaz-Canel Bermúdez nem is az, sőt pályája csúcsára érkezett, mióta kinevezték a kubai államtanács elnökhelyettesévé, azaz a 81 éves Raúl Castro után az ország második számú hivatalos vezetőjévé. Azt tartják róla, hogy Kuba következő elnöke lehet, legalábbis biztosra veszik, hogy kinevezéséhez a betegeskedő, 86 éves Fidel Castro hozzájárulása is kellett.
Díaz-Canel a fiatalítás jegyében került a magas posztra – az új államtanács tagjainak átlagéletkora mindössze 57 év, 61 százalékuk a forradalom 1959-es győzelme után született –, a feltörekvő politikusgeneráció tagja. Vidékről került az apparátusba, végigjárta a kommunista pártkarrier állomásait, és lényegében az első a legmagasabb rangra kerültek közül, aki már nem vonult együtt a Castro fivérekkel a Sierra Maestrában.
Bár több mint egy hónapja kinevezték, még mindig szinte ismeretlen a nagy nyilvánosság előtt. Szülőföldjén, a cukoriparáról híres Villa Clara tartományban azonban máig népszerű. Santa Clara városban született, apja sörgyárban dolgozott, anyja általános iskolai tanár volt. Gyerekkorában szívesen és remekül sakkozott, sokat olvasott, mindig jó tanuló volt, és hamar bekapcsolódott a kommunista ifjúsági mozgalomba. Villamosmérnökként végzett 1982-ben, de jól tudta, merre vezet az út felfelé: nyomban az országban mindenható – és akkoriban Raúl Castro szigorú felügyelete alatt álló – fegyveres erőknél helyezkedett el mint rádiómérnök. Három évvel később már a helyi egyetemen tanított.
A nyolcvanas évek végén, a szandinista kormány idején, néhány éven át „internacionalista küldetést” teljesített Nicaraguában – ennek részleteiről nemigen tudni. Miután visszatért Kubába, különféle pártfunkciókat látott el, mígnem 1994-ben kinevezték Villa Clara tartomány első titkárának, a legnehezebb időkben, amikor a válság leginkább sújtotta Kuba és Villa Clara gazdaságát. Vezetése alatt a régió arról vált híressé, hogy kissé szabadabb szellem és nagyobb tolerancia uralkodott, mint az ország más részein. Santa Clarában például tetoválófesztivált, rockkoncerteket rendeztek, sőt még transzvesztitafelvonulást is engedélyeztek. De Díaz-Canel továbbra sem hordott öltönyt, sortban és ingben járt, hosszú, szőke hajat viselt, szolgálati autó helyett kerékpáron közlekedett. A BBC újságírója feljegyezte róla, hogy meglepődve látták, amint türelmesen állt a hosszú sorban pizzáért. Mindez népszerűvé tette, a párt soraiban ugyanakkor a régi káderek bizalmatlanok voltak vele szemben. Ám Raúl Castro ajánlására 2003-ban bekerült a párt politikai bizottságába, egyre magasabb tisztségeket töltött be, 2009-ben pedig kinevezték a felsőoktatásért felelős miniszterré.
Nem igazán karizmatikus, inkább komoly személyiség, a kamerák előtt szinte morcos, de baráti körben állítólag jó kedélyű, kifejezetten humoros – ebben is hasonlít Raúl Castróra. A lojális, rugalmas, intelligens és tisztakezű politikus hírében álló Díaz-Canel erénye, hogy megtanulta, miként kell óvatosan reformokat végrehajtani, egyúttal jóban lenni az őt kinevelő nagy öregekkel. Elfogadott vezető a gazdaság szinte minden részét ellenőrző fegyveres erők felső körében is, különösen azok között, akiket már Raúl nevezett ki, sorra leváltva Fidel kádereit.
A máig Beatles-rajongó Díaz-Canelről úgy tudni, második házasságában él, felesége, Lis Cuesta a kulturális turizmust propagáló Paradiso kormányhivatal alkalmazottja. Előző házasságából két lánya született, magánéletét szigorúan védi a nyilvánosságtól.
